Idén tavasszal a Neue Oper Wien társulata a nagyközönség előtt két kevésbé ismert egyfelvonásos operát visz színre Benjamin Brittentől.

A művek a kamaraopera, illetve templomi opera műfajába sorolhatóak. A műfaj meghatározása elsősorban az előadói apparátust jelzi, hiszen az operáktól megszokott „tömeg” most elmarad. Mindösszesen 4 férfi szólista, 8 fős férfikórus (The Prodigal Son-ban ez egy fiú kamarakórussal, és egy szólista fiúval kibővül) valamint 8 fős zenekar szerepel (brácsa, alt fuvola/piccolo, hárfa, orgona, bőgő, ütő, trombita, harsona). A színpad igen kicsi, és a jelenetekhez szükséges díszlet is tömörített, csupán jelzésértékű (Minimal Art stílus). Ami a legfontosabb, hogy mind e mellett, a megzenésített tartalom sem kíván többet. Britten mesterien él olyan zenei eszközökkel, amik képesek ilyen szűkre szabott apparátus esetében is, minden apró mondanivalónak a zenei megfogalmazására. Sűrű és színpompás zenei effektusok, egyéni hangzás és játékmód, kifinomult és újszerű harmóniavilág, és természetesen a gazdag ritmika. Mindez az összeszokottságban és felettébb nagy önkontrollal és koncentráltsággal rendelkező, a legmagasabb nívót bíró hangszeresek előadásában hallható. A kórus is kiválóan helytáll, az olykor igen-igen nehezen megszólaltatható helyeknél is. Mivel igen kicsi a létszám, így mindenki szinte szólóénekesként szerepel. A karmester (Walter Kobera) és a rendező (Carlos Wagner) hihetetlen maximalizmusa és mindenre kiterjedő figyelme, valamint az előadók és a stáb tehetsége és elszántsága egy kimagasló zenei estét teremt a hallgatóság számára. A rendezés oldaláról érdemes még külön megemlíteni a Caracasból származó, Spanyolországban élő, de gyakran Bécsben rendező Carlos Wagnerre jellemző sajátosságokat: dinamizmus, expresszivitás, az egyszerű és legkisebb színpadi elemek maximális kihasználása, az előadók egyéniségének, saját ötleteinek beépítése, a zene, a szöveg és a koreográfia mesteri összhangja valamint a színpad funkcionális kibővítése a nézőtér bevonásával.   

A templomi jelző az orgona használatán túl még egy sokkal jelentősebb elem miatt válik igen találóvá. Mind a két mű egy-egy latin nyelvű, gregorián himnusz éneklésével kezdődik és zárul, valamint a Curlew River-ben egy közös imádságban is része lesz a közösségnek, melynek további elvont vonatkozásai lesznek. A gregorián dallamot mind a két mű esetében a szerző tovább szövi, és fel is használja emblematikusan, további más témák, és azok transzformációival együtt.

Hogy miért a férfiak szemével? A fent említett apparátus férfi összetételén kívül, maga a szerző is férfiként való látásmódjával fogalmazza meg gondolatait, érzéseit, a karmester és a rendező is férfi, valamint a zenekar tagjai is zömmel férfiak. Mind ennek nem férfi soviniszta konzekvenciáira szeretnék rávilágítani, hanem arra, hogy vannak zenék, amik férfiasabbak, mint mások. Ezt erősíti az előadók összetétele, de ami fontosabb, hogy az adott zene hangulata már magában is érezteti ezt a látásmódot, egyéni erotikus jelenlétet, férfias érzelmeket sugall.

Ennek legerőteljesebb megjelenítése a Curlew River őrült női főszerepe, amit maga a szerző tenor hangra képzelt el, ezzel is elősegítve a szerep disszonanciáját. Mit érezhet egy anya, ha elveszíti egyetlen gyermekét? Hogy viseltethet a világgal szemben, s majd szépen lassan, hogy veszíti el önnön kontrolját, miként taszítja saját képzelgéseibe magát? Azt be kell látnunk, hogy egy ilyen dráma talán a női lelket és szellemet még inkább tönkreteszi, mint a férfiakét. Ennek átérzése és színpadi megjelenítése nagy és súlyos feladat, még egy női előadónak is. Alexander Kaimbacher professzionális, férfi énekes előadóként komolyan elmélyült a szerep megértéséhez szükséges érzésekkel, látásmóddal. Mindezt talán az is elősegítette, hogy saját kisfiával játszhat együtt ebben a megrendítő szerepben. A felfokozott hevületű jelenet végül egy közös imaórába torkollik. A tébolyult nő számára a szentáldozás közben egyszerre megjelenik látomásként a halott gyermek, s a gyermeki sírt üresen találja. Ekkorra már végleg elszakadunk a realitásoktól. Nem véletlen, hogy az áldozás során jelenlévő feltámadt Krisztussal párhuzamban történik ez a jelenés is.

Ebben az operában további fontos jelképként jelenik meg a folyó, mely jelentéstartalma mélyen elemezhető, és sűrűn alkalmazott a művészetben (gondolhatunk csupán a Rajnára, a Tiszára, a Tigrisre, a Jangce folyóra, a Mississippire vagy akár a mitikus Styxre.), a hajós, és a vándor, a hold és az égtájak. A színpad közepén elhelyezett hosszú fa szerkezet pedig egyrészt csónakként, másrészt oltárként, harmadrészt pedig koporsóként szolgál. Mind a három jelentéstartalom külön-külön, és így együtt is erős színpadi elemként hat. Szerepelnek továbbá madarak különböző megjelenési formában, melyek végig feszültséget keltve kettéfeszítik az értelmezhető dimenziót. A műben az őrület zenei megfogalmazásaiból talán az egyik legjelentősebb témát emelném ki; egy tritonus-ra épülő kis frázist, mely téma többször, több féle hangszerelésben is előkerül, mint egy fajta fixaidea. A feloldás végül nem marad el. Az anya megsejti, hogy halott gyermeke így üzent neki, hogy ahol most van ott jó neki, és megnyugodhat a lelke.

A tékozló fiú története, és annak feldolgozása nem egyedi az alkotó művészetben. A The Prodigal Son mégis egy újszerű, időn kívüli térbe helyezi ezt a bibliai történetet. A Shakespeare-i drámák prológusához tudnám hasonlítani az opera elejét. A szerepek, a narrátor által – látszólag spontán módon – kiosztásra kerülnek a színpadon összegyűlt, hétköznapi fiatalok között. Lesz ifjabb és idősebb fiúgyermek, és lesz bölcs, ősz apa valamint szerepet kap az ördög is. A konfliktus mindenki előtt ismert; a léha, tiszteletet nem ismerő, megbízhatatlan, és gyenge jellemű kisebbik fiú kapja meg apja kitüntető figyelmét, s majd világi jussait. Ő ezeket elherdálja, enged az ördög kísértésének, és a romlás gyors és meredeken lejtő útjára lép. Elsőként az alkohol, majd a feslett nők (akiket ismét férfiak alakítanak) és végül a szerencsejáték, és azok közül is a kártya rabja lesz, melyről tudni lehet, hogy az „ördög bibliája”. A nagyobbik fiú mind e közben, akit születési joga okán is megilletnének ezek a járandóságok, háborog, elégedetlen, dühös és csalódott. Vad indulatok izzanak a színpadon, testvér, testvér ellen szegül. Végül viszont mind megértik, a bölcs apa pont azért figyelt mindvégig jobban kisebbik fiára, és pont azért segítette őt jobban, mert ő szorult arra rá. Meg kellett tapasztalja a kísértést, és az elbukást ahhoz, hogy felnőjön a bátyjához, s részesüljön az igazi kincsből: a családi szeretetből; hogy megértse az összetartozás érzését. További érdekesség és egyben egzotikum, hogy a szereplők végig a japán No-színházak mintájára készített maszkokban szerepelnek.   

A Neue Oper Wien e két mestermű bemutatásával ünnepli 20 éves jubileumát a bécsi Kammeroper Színházban. Mindenképpen ajánlom mindenkinek, ritka és érdekes zenei élményt nyújthat ez a két opera, mély és megrendítő, szórakoztató és katartikus érzéseket válthat ki a hallgatókból az előadás.

D.D.