Tudom kissé erős témakapcsolás, és nem is áll igazán ok okozati viszonyban egymással, de valamilyen szinten mégis van hatással egyik a másikra. A „haladni kell a korral” sok esetben nem jelent mindig jót, és fejlődést. Valami vagy megőrzi saját funkcióját és úgy él tovább, vagy ha nincs rá szükség, akkor múzeumba kerül. A kényszeres változtatás, és az igényekhez való igazodás, sosem hoz eredményt.

Mielőtt legutóbbi élményemet e témában megosztanám, fontos leszögeznem, hogy általában nem vagyok fundamentalista tradicionalista, és nyitott vagyok az új dolgokra, de mindent a maga helyén. A szembe oltár sokszor volt már kiváltója vitáknak. A tény, hogy legális, elfogadott. A liturgia ezzel is ugyanolyan értékű, mint e nélkül. A valóságban viszont számos teológiai kérdést és ellentmondást vet fel, amikkel kapcsolatban nálam szakavatottabbak már számos tanulmányt készítettek (pl.: Uwe Michael Lang: Az Úr felé fordulva). Az egyik sarkalatos tényt azért kiemelném: minden templom keletelve épül, a hívek nézőpontja keletnek tart, várva az újjászületést, a Megváltó eljövetelét. Azzal, hogy a pap az oltárnak hátat fordítva misézik, magának Istennek fordít hátat, és mutatja egy másik, kevésbé tetszetős testrészét. Továbbá saját szerepének fontosságát hangsúlyozza, ezzel is elterelve a figyelmet az oltárról.

Továbbgondolva az egyszerű hívőben is kételyeket támaszt maga a tény, hogy két oltár van. Melyik a fő oltár, és melyik a mellék? Az, amelyik már a templom kezdetétől fogva ott áll, díszes, és őrzi az oltáriszentséget (a bécsi Deutschordenskirche-ben például egy mellék tabernákulumban található, mellőzve a díszes szárnyas oltárt), vagy az, amelyik bár nem is áll összhangban a templom építészeti stílusával, mégis előrébb helyezkedik el, és szinte minden ott történik, hanyagolva az előbb említettet? Ha egy az Isten, miért van két oltár egy templomban? Tovább nem merülnék el ebben a kérdésben, inkább egy konkrét példán illusztrálnám.

Nem oly rég szerencsém volt a Melk-i apátság hatalmas épületegyüttesében járni, és természetesen az óriási barokk bazilikában is. Minden volt, mi szem szájnak ingere. Lenyűgöző pompa, hatalmas tér, széles márványlapok és gránit oszlopok, az apszisban díszesre megmunkált stallumok, sok-sok szobor, melyek mindegyike a legkisebb angyalkáktól az embernél is nagyobbra faragott ószövetségi ősatyákig, mind-mind aranyba foglalva. Tér és vizuális trükkök, kerekded formák, mozgás és villódzás, freskók, és egy fenséges orgona. A szépségpötty viszont a szembe oltár miatt esett meg. Képzeljük el az előbb említett templomot! A kereszthajó elején találunk egy fából készült, szögletes elemekből összetákolt, szürke padlószőnyeggel bevont emelvényt, mely képezi magát a kifejezéstelen, szocreál szembe oltárt, zöld puffokkal megspékelve. Hangsúlyozom, mind ez a kereszthajó elején van, és nem is az apszisban. Az apszis és a szembe oltár közötti tér kihasználatlanul tűnik a semmibe. A hívek a padokban ülve nem is látják az egykori oltárt, és a szentélyt, mert a középnél kicsit előrébb elhelyezkedő „új” oltár egyszerűen eltakarja. A vicc az egészben, hogy a hívek be sem fértek a templomba, hiszen így olyan kicsire zsugorodott a tér, hogy plusz székeket kellett behozni, amik a kapuban nyomorgatva lettek felállítva, miközben a templom nagyobbik, és fontosabbik része kihasználatlanul hevert parlagon. Én elhiszem, hogy az egyháziak egójának kedvesebb, ha a „műsort” közelebb tudják szolgáltatni a hívekhez, és így jobban láthatóvá válnak a főszereplők, de egy perce belegondolhatnának, ki is a főszereplő, és kiről szól egy szentmise. Az akusztika sem lehet probléma, hiszen már mindenhol mikrofonok vannak beépítve a templomokba. Arról nem is beszélve, hogy ez már gond volt a korábbi korokban is, ezért is építettek szószékeket, melyek célja, hogy a hangzást felerősítve, közelebb elhelyezve, a nép felé fordulva, egy emelvényről történjék a szövegek felolvasása, és a prédikáció. A szószék hanyagolása a papság lustaságával magyarázható.

Melk-i élményemet úgy tudnám még jobban leírni, mintha Rómában, a szent Péter tér bejáratánál felállítanának egy emelvényre egy mobil kápolnát, mondván, itt is igazi érvényű misét lehet celebrálni; sokkal egyszerűbb és gyorsabb, mintha a híveknek mindig be kéne gyalogolni a bazilikába. Igaz, hogy így még a látványát is eltakarjuk, de logisztikailag hatékonyabb. Sőt, érdemes lehet pár, a zeneiskolából is kihullott hangszeres gyerkőcöt odaállítani, és beidomítani őket a „Szeretlek Jézus…” kezdetű gitáros örökzöldre, hadd örüljenek a nagymamák, vagy egy-két frenetikus Gospel számot előadni, ha éppen szeretnénk több fiatalt becsábítani a misére, versenybe szállva a konkurens szektákkal. Egyszerűen felháborító, hogy nincs senkinek annyi szépérzéke, hogy észrevegye, ezek az eljárások, azon kívül, hogy elvonják a hívek figyelmét a templomok lényegéről, a 2000 éves tradíciókat sutba vágva, még teológiailag sem állják meg a helyüket. Mind ezen felül, ezzel tönkre vágják az egész templom építészeti stílusát, a szentmise funkcióját.

Ha szerettem volna fényképet készíteni Melkben, nem is tudtam volna, mert az egész teret kettévágta ez a borzalom. Számtalan ilyen esettel találkoztam Ausztriában és Magyarországon egyaránt. Ha nem is vezet ez az egyház bukásához, érdemes lenne megfontolni, hátha a káosznál van helyesebb út is.