Egyik nap arról értesültem, hogy bár nagy filmrajongó vagyok, nem fogok látni egy számomra érdekesnek tűnő Hollywood-i filmet, mert az sérti mások értékvilágát, és ezért jobbnak látják nem bemutatni. Kicsit morcosan, de tudomásul lehet ezt venni.

Egyik nap arról értesültem, hogy az összes mozit és forgalmazót halálosan megfenyegették terroristák, hogy felrobbantják azon épületeket, ahol bemerészelik mutatni azt az amerikai filmet, mely a szabad szólás minden eszközével megpróbál rávilágítani egy tőlünk igen távoli világ gondjaira, szenvedéseire.

http://stanwrz.blogspot.hu/2015/01/az-interju.html

A gondolkozás szabadsága elidegeníthetetlen sajátja az embernek. Ez az egyik legfontosabb megkülönböztető jegyünk az állatoktól. Ezeket a gondolatokat viszont át kell adnunk egymásnak, meg kell osztanunk gyermekeinkkel, az utókornak tanulnia kell belőlük, legyenek azok akár tévesek is. Egy biztos, kitörölni nem lehet őket. Ebben van az erejük, és a veszélyük is. Annyi szenvedés és pusztulás után az ordas eszmék a mai napig is fel-felütik a fejüket. Miért olyan nagy gond, ha a szabad gondolkozók is kifejtik a saját eszközeikkel a világról alkotott véleményüket, adott esetben kritikájukat? Miért támadja meg rögtön a közvélemény egy része azt az újságot, ami hangot ad annak, hogy egy konkrét hitrendszeren alapuló viselkedési norma nem működik emberhez méltóan? Miért vesszük ezt gúnynak, miért kezdjük rögtön védeni azt az eszmerendszert, ami nőket aláz meg, elfásítja az elmét, megtöri a szellem és a test szabadságát? Miért állítjuk be sértőnek és Istent káromlónak azt a médiumot, ami karikíroz. Ennek a műfajnak ugyanis sajátja a torzítás, az előnytelenség kihangsúlyozása, a hibák felnagyítása. Ez ilyen. Minél nagyobb mértékben képtelen ezt valaki elviselni, annál igazabb a kritika. Véleményem szerint, ha a Jó Istent kritizálnám, akkor az azért lenne, mert mérhetetlen hibákat látnék a világban, amit Ő alkotott. Ettől nem lennék hitetlen, vagy rossz ember, csupán remélhetném, hogy járatja a magazint, amiben majd ez megjelenik.     

Együtt élni nehéz. Az integráció lemondással, veszteséggel jár. Elvesztünk kicsit anyanyelvünkből, nem tudjuk hazánk hagyományait a maga teljességében gyakorolni. Gyermekeinknek a haza szó már biztosan nem ugyanazt fogja jelenteni, mint nekünk. De mind így vagyunk ezzel, kik elhagyjuk a szülőföldünket, és új hazát keresünk. Nem mindenkinek való, nem mindenki képes megvetni a lábát máshol, beilleszkedni a már meglévő kultúrába, tudva, hogy a sajátját idővel részben elveszti majd.

Az együttélés kérdései, nehézségei sosem vallási alapúak, mindinkább politikaiak. Alapvető emberi jogunk a döntés, a véleménykülönbség és a változtatás képessége. Ha bárkit ebben a vallása, a hagyományai, a családja akarata, az ország, amiben él korlátozza, akkor csorbulnak emberi jogai. És azt a rendszert igen is, minden eszközzel kritizálni kell. A 21. században nem lehet olyan ország a Földön, ahol középkori nézetek és hasonló társadalmi körülmények között kell embereknek léteznie. Ahol hamis világképet plántálnak a gyerekek agyába, és halálos ellenségnek állítanak be mindenki mást. A legaljasabb, és egyben legolcsóbb megvalósítási módja ennek a tisztán politikai célnak, a tudatlanság sötét vermébe taszított nép, vallásos köntösbe bujtatott ideológiai képződménye. Csak hinned kell abban, amit „mi” tanítunk, csak azt kell megtenned, amit „mi” mondunk, és garantáltan üdvözülsz. Amióta világ a világ, ez megtörténik, és ez nem jó. Csak remélni tudom, hogy mi itt Európában megtanultuk a leckét, és a Liberté, Égalité, Fraternité eszményét, bár két világháború és 92.540.602 (Wikipedia) áldozat kellett hozzá, lassan kezdjük megérteni.

Ott, ahol a szegénység, az iskolázatlanság évszázados tradícióra nyúlik vissza, sokkal aggasztóbb a helyzet. A gyakran akadozó, bukdácsoló demokrácia, és a nehezen alkalmazható liberalizmus, hogyan vihető át a gyakorlatba egy olyan országban, ahol a lakosság hegyi birkapásztorokból, sivatagi beduinokból áll? Ahol éhező gyerekek kezében még sosem volt mesekönyv, de kézifegyver igen, ahol embereket fejeznek le, élve gyújtanak fel, ahol terhes nőket véreztetnek el? Ahol a félelemmel gúzsba kötött társadalmat vérszomjas diktátorok és fanatikus vallási vezetők irányítanak? Hogy kérhetünk számon ezeken az embereken bármit is, amikor mi fegyverezzük fel őket, amikor a Nyugat és a Kelet közötti játékszerek csupán.  

Vallásaink mind egy tőről, egy igazságból születtek. Ha agyon magyarázzuk is őket, és tudós koponyák az évezredes tradíciókból kihámozzák a saját önigazolásukat, a végére mind egy pontban sűrűsödnek össze: egyedül vagyunk, és csak a másikra számíthatunk. Ha a másikat ellenségnek állítjuk be, végképp magunk maradunk. Ember embernek farkasa lesz. Talán a génjeinkben van a hiba, talán lételemünk az örök forrongás, az agresszió, a hatalom és ego őrjítő akarni és akarni vágyása. Kábítószerünk pedig az önhittség élménye. Az Übermensch, melynek egész irodalma van, a felsőbbrendűség fundamentalizmusa, mely alattomosan beépülve a legkülönbözőbb vallásokba, hitté válik bennünk. A első hittan óta sulykolják belénk a legkülönbözőbb eszközökkel, hogy Te jobb vagy, mint a másik. Csak a mi hitünk ismeri ortodox módon az igazságot, a jót. A többi vallás jó esetben csak tévedés, rosszabb esetben maga a gonosz.

Miért nem azt tanuljuk azonnal, hogy testvérek vagyunk, és szükségünk van a másikra. Szükségünk van a sokszínűségre, mert az igazság különben mindig rejtve lesz előlünk. Búvó patakként mossa át lelkünket egészen addig, míg elkezdünk együtt hinni benne, és bátran a szabadba kiáltani.