Kilátástalan jövő
1936. március 7-én hajnalban a Wehrmacht 30 ezer katonája bevonult a demilitarizált Rajna-vidékre. Ez volt az első katonai jellegű esemény, mely megelőzte a második világháborút. Ez egy területi annektálás volt (szem elől hagyva a Versailles-i békekötés feltételeit, hivatkozva a német nemzetiségű lakosok és a történelmi területek visszacsatolására Németországhoz). A párhuzam a Krím félsziget esetében szinte dermesztő. Főként abban a gazdasági kontextusban, ami semmivel sem tűnik jobbnak, és stabilabbnak, mint a 30-as években. A nyugati hatalmak akkor sem mertek határozottan fellépni a szerződésszegővel szemben. Nem mertek kockáztatni egy fegyveres incidenst, mint ahogy most sem. A nemzetiségi problémák kiéleződése, a társadalmi rétegek egymástól való elszakadása, a nehézségekre adandó válaszok radikalizálódása mind felidézik a Háború előtti időket. Hogy egy eseményt milyen cél vezérel, az a legritkább esetben fedi fel magát. Az ukrán válság, mely már háborúként is definiálható, itt van a szomszédban, Európában ismét háború van, valamit kell kezdeni ezzel a helyzettel.
Számos EU tagországban folyamatosan erősödik a kritikus hozzáállás magához az unió létjogosultságához. A radikális pártok könnyed mozdulattal tudnak politikailag profitálni a szövetség gyengeségéből, bukdácsolásából. A szegényebb országok esetében egyértelműnek látszik, hogy nem nyertek semmit a tagsággal. Az erős országok lakosai pedig már neheztelnek a kormányzatokra, amiért az ő munkájukból és adójukból kell feltámogatni a bedőlni látszó Görögországot, a spanyolokat vagy épp a szabadságharcos magyarokat. A hab a tortán pedig az ezekben az országokban eluralkodó korrupció, mely önbeteljesítő jóslatként kívánja bebizonyítani a szavazó polgárok számára az unió kontrollképességének gyöngeségét. Pedig azt is látni kell, hogy pont a korrupciónak hála tűnik el nyomtalanul mind a nemzet saját tőkéje, mind az uniótól kapott juttatások nagy része. Ezzel szemben az erő, egység, szuverenitás politikájának igénye a nemzeti, szélsőséges kormányzatok létjogosultságát támasztja alá. Sajnos óriási keveredés van az átlagemberek fejében, mely vagy az érdeklődés hiányban alakult ki, vagy mesterségesen lett generálva. Valóban vannak nehézségek Európában, és a világban. A probléma akkor súlyosbodik, amikor ezt le akarjuk egyszerűsíteni, és tárgyasítani. A gazdaságpolitika mindent átsző, és befolyásol. Minél korruptabb egy rendszer, az annál átláthatatlanabb lesz, és annál kevesebb anyagi forrás jut el a köz számára.
Minden konfliktusunk, világnézeti különbségünk ellenére sosem szabad elfelejtenünk, hogy miért is alakult meg az Európai Unió, és miért akart egykor mindenki a részévé válni. Korán rossz, ha a válasz a gazdasági felvirágzás. Az unió, a több mint 90 millió halott miatt jött létre, akik az első és második világháborúban meghaltak. A szenvedés, az emberi mivoltunk eltiprása ellen jött létre, annak biztosítékaként, hogy ez többet ezen a kontinensen sosem történhessen meg. Közösen kellett szembenéznünk múltunkkal, feldolgoznunk és elfogadnunk őseink bűneit, s tanulni belőlük. A legerősebb szimbolikája ennek, hogy Németország ugyanúgy része ennek, mint Franciaország vagy más korábbi "ősi" ellenségek. A "falakat" ledöntve, vallások, nemzetiségek, politikai nézetek együttélését kell megtanulnunk. A másság és azonosság összhangját kell keresnünk, és nem a bűnösöket, ellenségeket. Nem lehet csupán a jólétet elvárni. Meg kell tudnunk őrizni nemzetiségünk sajátságait, hagyományainkat, gyökereinket. De e mellett fel is kell nőnünk a feladathoz, amihez közös veszteségeink és sikereink egy új utat jelölnek ki számunkra: létre kell jöjjön egy teljesen egységes európai államszervezet. Látnunk kell, hogy az unió egy esetleges szétesése nem fog megváltást hozni a szegényebb országok szàmàra sem. Fel kell végre mindenkinek ismernie, hogy őseink, áldozatukkal harcolták ki számunkra a békét, hogy végre felnőhessen egy olyan generáció, amelyik nem élt át háborút. Az Európai Unió az egyetlen esélye annak, hogy sikerüljön megtörtünk az évezredek óta saját farkápa harapó kígyó karmikus sorsát. A közös eszmerendszer gyengülésével erősödik a széthúzás, a háborús hangulat. Az unió felbomlása szikraként lobbanthat be egy végzetes háborút. Ezzel tisztában kell lennie mind annak, aki kifogásolja az európaiságot.
Gondban van a világ. A társadalom minden szegmensében érezhető. A kora reggel munkába álló pék szemében éppúgy látni a gondterheltséget, mint a sajàt hazàjukat elhagyni kènyszerült tömegek vagy az államvezetők szemében. A zaklatott tinédzserek, a jövőjükre kilátástalanul tekintő fiatalok körében épp úgy, mint az idősek tapasztalatokkal gazdag szívében. Mindenki tudja a lelke mélyén, hogy a világ rossz irányba fordult, és nehéz egyáltalán azt tisztán látni, hogy merre is kéne kormányozni hajónkat. Egyszerre tornyosul fölénk a legtöbbeket érintő szociális krízis (munkanélküliség, szociális juttatások csökkenése, nyugdíj ügyek), a társadalom elöregedésének problematikája, a bevándorlással kapcsolatos nehézségek, az energiapolitika, a gazdasági függés és annak válsága vagy épp a mérhetetlen környezetszennyezésből kialakult ijesztő jövőkép. De mind ezek mellett - és részben ezekből a félelmekből, gondokból fakadó - a minket körülvevő agresszió. A mérhetetlen agresszió, ami nemrég testet öltött egy szervezet színeiben, és nem kegyelmez sem embernek, sem eszmének, sem múltnak, sem jövőnek. Olyan nagy és ijesztő a harag mely táplálja, ami már-már megkérdőjelezi valódiságát. Olyan nehéz megérteni vagy csak szembesülni a létezésével európai szemmel, hogy kénytelenné tesz kételkedni benne, és más összefüggéseket keresni. Látva a hétről hétre megjelenő híradásokat erről a magát iszlamista terrorszervezetnek, kalifátusnak definiált tömegről, csak értetlenkedve lehet állni előtte. Itt teszem fel a kérdést, hogy miért nem lép fel közösen keresztény, muzulmán és zsidó vezető eme mélyről jövő sötétség ellen? Ezt az eszmét minden vallásnak, hitrendszernek, társadalomnak, minden lehetséges alkalommal és fórumon, minden józan embernek tagadnia kell, és tennie ellene. Hogy nem látják a vallások vezetői, hogy ami itt munkálkodik köztünk - mert elég a párizsi eseményekre gondolni, vagy a több tízezer európaira, akik önként harcolnak az ISIS oldalán -, az egy olyan helyről táplálkozik, amit eddig csak ritkán láthattunk. A bennünk lakozó gonosz manifesztálódásának lehetünk szemtanúi és áldozatai. Mert vallom, hogy áldozat az is, akit ártatlanul meggyilkoltak, de áldozat az is, aki elkövette azt. Akiben ez a gyűlölet egyszer gyökeret ver, abból nagyon nehezen lehet ezeket az indulatokat kigyomlálni. Nem támaszkodhatunk az európai jog- és normarendszerre, amikor megérteni és ítélkezni próbálnánk felettük, mert alapvetően ez egy teljesen eltérő értékvilágot valló „közösség”. A gyűlölet, a gyilkosság, a harag és az agresszió az alapvető motívuma. Nem hiszem hogy komoly államszervezetté kíván nőni, nincs infrastruktúrája, nincsenek hosszútávú tervei, kivéve, hogy mindenkinek a világon az ő nézeteiket kell vallania, míg másokra a halál vár. Hozzáteszem még a muzulmánokra is, akik nem hódolnak be nekik. (Boko Haram üdv a klubban!)
Kétkedésemet velük kapcsolatban tovább erősítette az a hír, ami nem régen 21 keresztény kopt férfi lefejezésének kapcsán megtalált. Félreértés ne essék! Nem szándékozom a halálukat megkérdőjelezni, még akkor sem, ha ez egy színpadi előadássorozat megkoreografált felvonásának is tűnhet. Honnan tudjuk általában, hogy amit a médiából kapunk az igaz-e vagy hamis? Ez költői kérdés, és ennél talán az üzenet - ami csak most kezdett körvonalazódni bennem - sokkal lényegesebb. Szembetűnő, hogy lassan szinte minden közösséget, értékrendszert szándékosan maguk ellen fordítottak. Mintha addig mennének el, amíg mindenki őket akarja majd bombázni, legyilkolni, eltörölni a Föld színéről. Mintha ki akarnák kényszeríteni a világ bosszúját. Mert mind e mellett a tanaik, a céljaik gyermetegek, összerendezetlenek, igazából céltalanok. Nincs egyensúlyban az, amit akarnak, és ahogy meg akarják valósítani. Egy érték nélküli világot szeretnének megalkotni. A mai ember számára ez szinte értelmezhetetlen. Világraszóló hódítást hirdetnek, komolyan vehető célok nélkül. Pusztítás, bosszú és mindent elemésztő tűz, sok-sok veszélyes, pszichopata lózung… De semmi sem történik ok nélkül, ebben biztosak lehetünk. Valaki szállít számukra fegyvert, valaki ösztönzi őket a harcra, valaki hasznot húz belőlük. Törökország és maga Szíria is komoly mennyiségű olajat vásárol folyamatosan tőlük, ezzel megtámogatva az ISIS anyagi bázisát. Az iszlám vallásnak ez egy posztapokaliptikus szektája, mely a végidők purifikációját kívánja véghezvinni a Földön. Egy tény: a normanélküliség és a mérhetetlen hit együttese komoly veszélyt jelent a világ számára.
Ha körbetekintünk az orosz terjeszkedés és Putin egyre aggasztóbb katonai tevékenysége mellett, Észak-Korea hadgyakorlataival, afrikai diktátorok vérengzéseivel, gombaként növekvő terrorizmussal kell szembesülnünk. A helyzet abszolút nem megnyugtató, és erős abbéli félelmemet erősíti, hogy komoly erők törekednek egy világméretű háború kitörésére. Vallom, hogy Európa egysége, és szoros együttműködése az atlanti szövetséggel még mindig az egyetlen útja a Föld törékeny egyensúlyának fenntartására. Ez nem jelenti azt, hogy ez makulátlan, vagy tökéletes lenne, de az egyetlen esélyünk a kontinens békéje érdekében. Talán tényleg munkálkodik a világban a jó és a gonosz, melyek bennünk élnek, együtt alkotják énünket. Mindig együtt járnak, mindig együtt vannak jelen döntéseinkkor. Néha ennek, néha annak engedünk nagyobb teret. A korábban említett szociális Darwinizmus mellett, mely az ego és a hatalom szoros összefüggését jelenti, létezik egy másik fontos jelleme az embernek, mely segíthet ebből a körforgásból kiszakadni. Ez a fejlődés utáni vágyunk, mely a jellem szintjén csak szellemi és lelki fejlődéssel érhető el. Döntéseink során a mi kezünkben van a szabadság; tanulva hibáinkból, le tudjuk-e tenni a fegyvert, meg tudunk-e békélni önmagunkkal és ellenségeinkkel? Akarunk-e az emberré válás következő szintjére lépni, vagy folytatjuk uroborosi utunkat egy kilátástalan jövő felé?
