Már több alkalommal írtam kritikus hangulatban a keresztény egyházzal kapcsolatban. Ezen vallási kultúrára jelentő komoly veszélyként jellemeztem a liturgikus hagyományokon esett csorbákat, az építészeti szörnyszülötteket, és a zenében megnyilvánuló torz, oda nem illő „újító” próbálkozásokat. Ismét ért egy váratlan, negatív tapasztalás, ami mind ezekkel összefüggésben áll, és talán egy új szemszögből is rávilágít a problémára.
Mire használjuk a templomainkat? Természetesen Isten tiszteletére, áldozatbemutatásra. Egy olyan felszentelt helyre gondolunk, ahol közelebbi találkozásban lehet részünk az Alkotóval, legyen Ő bármely vallás Istene is. Hívhatjuk templomnak, zsinagógának, mecsetnek mandirnak, Királyságteremnek vagy épp Zeusz-templomnak, a lényege egy transzcendens lény előtti megjelenés, egy konkrét filozófiával való összekapcsolódás során. Az emberiség sajátja a magasabb rendeltetésű létező keresése, hódolata és félelme. Talán ezzel próbáljuk megtalálni létezésünk értelmét, talán ez egy módja az önigazolásnak elhelyezve minket egy kozmikus hierarchiában, melynek legfőbb lényege, hogy mindig van egy megadott irány, amin haladhatunk. Ezzel szöges ellentétben álló nézetek is vannak, amit humanizmusnak, puritán materializmusnak vagy épp kommunizmusnak hívunk. Ezen gondolatok mentén az ember, és egyéni akaratának szabadsága, az önrendelkezés kerül előtérbe. Létezésünk középpontjába az embert állítja vagy épp annak munkáját, a termelést, a reprodukciót. Mentesül mindenfajta külsőségtől, szertartásos misztikumtól, rendeltetésszerű sorselméletektől. Ki-ki megtalálhatja a hozzá közelebb álló szemléletben élete irányt adó elveit. Ezzel véleményem szerint semmi baj nincs, addig, amíg tiszteljük, és hagyjuk létezni a másikat. Itt érkezünk el mostani írásom gondolatcsírájához, ami manapság a politikában is közkedvelt és kedvelten elferdített kifejezés: a liberalizmus.
Európának nem kegyelmezett a történelem, és Európa népei sem voltak túl kegyesek magukkal szemben, ami a két nagy háborút, és sötét történelmét illeti. Rengeteg áldozatot követelt meg az-az állapot, amit ma békének, liberális demokráciának hívunk. Az emberi önzőséget kellett legyőznünk ahhoz, hogy valamelyest békességben, egy unióban tudjunk együtt élni. Csúfos történelmünkből kifolyólag Európa nem is tehet mást, mint liberálisnak lennie másokkal, befogadónak, és elnézőnek. Ez további dilemmákat vet fel bevándorlás-politikájában, de ez egy másik történet. Ugyanakkor az egyházhoz és vallásokhoz való viszonyunk, pont ettől szenved. Mit is jelent a hívőknek a liberális lelkület? Jézus maga megválaszolja: „SZERESD AZ URAT, A TE ISTENEDET TELJES SZÍVEDBŐL, TELJES LELKEDBŐL, TELJES ELMÉDBŐL ÉS MINDEN ERŐDBŐL. SZERESD FELEBARÁTODAT, MINT TENMAGADAT. MÁS, EZEKNÉL NAGYOBB PARANCSOLAT NINCS.„ (Márk 12:30-31)
Tehát, ahogy fentebb írtam, el kell fogadnunk a másikat, és így kell együtt élnünk, ha nem akarunk háborúskodásban élni. De mi a helyzet önmagunkkal? Számomra természetes, ha bemegyek egy zsinagógába, hogy felteszem a kipámat, és követem a szertartásos rendet. A mecsetbe való belépéskor leveszem a cipőmet, a katolikus templomban térdet hajtok, a protestánsoknál pedig lelkesen éneklem a zsoltárokat. De mi a helyzet a saját közösségünkön belül? Hogy lettünk olyan toleránsak magunkkal szemben, hogy javarészt már az sem tűnik fel nekünk, ha belépünk saját templomunkba?
Részem volt egy koncerten Amstettenben. Azért nevezem meg a várost és a St. Marian katolikus templomot, mert mélységesen felháborítottak az ott megtapasztaltak. Bár tény, hogy Európában mindenhol gyengül a katolikus hagyomány, és a világért sem akarom a magyarországi egyházi gyakorlatokat felmagasztalni (nem beszélve a nyíltan politizáló magyar papságról, kik nem röstellik magukat, a liturgiát megszégyenítve, és lealacsonyítva azon politikai propagandabeszédeket tartani), de tapasztalataim mégis azt mondatják velem, hogy nyugaton a templomok lelkülete van elveszőben, amit keletebbre, kevésbé tapasztaltam. És talán, ez még súlyosabb, mint a politizálás. Előbbi végzetes lehet, míg utóbbi „csak” szégyenteljes.
Az adott koncert maga egy kulturális intézmény színpadán vidám, és szórakoztató módon megállta volna a helyét. Volt benne zenés bohóckodás, érdekes zenei megközelítések, önirónia és egy showmester, aki erős gesztusokkal a hátán vitte a két órás fergeteges műsort. De mind, ezt egy színháznak átöltöztetett templomban, elszörnyedve néztem. Ehhez hozzá kell tennem – nem mentségül –, hogy ez ismét egy modernkori épület, mely kapcsán laikus szemmel joggal merülhet fel a kérdés: Miért nem használjuk ki az épület adottságait, és miét nem rendezünk különböző rendezvényeket? Hiszen alkalmas rá, van nagy tér, sok ember befér, vannak reflektorok, jó akusztika, fűtés… Mert ez egy templom, ami Istent dicsérni épült, és nem a tömeg szórakoztatására. Ha ennyit nem fejlődött az emberiség vallási kultúrája az évezredek alatt, akkor menthetetlen. De talán még szörnyűbb, hogy érzelmi intelligenciánk is oly csökött, hogy nem érezzük a helyzet disszonanciáját. Figyeltem az embereket, csupán 2-3 ember próbálkozott kissé zavartan keresztet vetni, mikor belépett. Azt sem tudták eldönteni, akik ráadásul odavalósiak, hogy ez most egy templom-e ahova belépek, vagy sem? A szünet után volt, aki étellel tért vissza a „nézőtérre”, hiszen az evés-ivás is mindig szükségszerű hozzátartozója a színházi élmény maximális átélésének. A showmester hatalmas lendülettel, minden színészi képességét bevetve szórakoztatta a publikumot, kik jól is szórakoztak. Hangos nevetések és tapsvihar közepette telt el a két óra. A mélypont az volt, mikor az egyik szám a részegségről szólt, és a kórus tagjai alkoholos üvegekkel léptek színpadra, és gyakorlatilag egy bacchanáliát adtak elő. Mind ezt az oltár körül. A végére ordenáré módon tántorogtak, kurjongattak és szinte négykézláb hagyták el a színpadot, a közönség nagy örömére. Vicces volt. Én sírtam.
Azt már egyébként sokszor megtapasztaltam Ausztriában, hogy az oltárra úgy tekintenek, mint egy asztalra. Rápakolnak, nekitámaszkodnak, vagy simán odébb tolják, ha útban van. Az egyik számban boros poharak voltak a hangszerek, és az oltárra kellett tennünk. A zeneszerző így kérte. Egyetlen egy valaki a kórusból tette fel a kérdést, hogy ez esetleg nem számít-e blaszfémiának, mire a szerző maga nyugtatott meg minket, hogy ez csak egy asztal. Én személy szerint megtagadtam, hogy részt vegyek ebben az italozós, zenés drámában. Ami a végső csapást jelentette, mikor arra hivatkoztak, hogy maga a plébános engedte meg nagy örömmel, hogy ezek a műsorok, így kerüljenek bemutatásra.
Azt gondolom, ha a papság így képviseli az egyházat, és annak lelkületét, a hívők is ehhez fognak idomulni. Ha templomaink építészete elveszti a templomok jellegét, a tér könnyen átalakulhat színházzá. Ha a liberalizmus jegyében önmagunk irányában mindent megengedünk, akkor elveszítjük templomainkat, és elveszítjük mindazt, amit ezen szent helyek egykor jelentettek.
