Múzsák segítsetek, avagy gondolkodjunk, legalább ha nincs jobb dolgunk, vagy amit akartok.

2017. január 25. 15:02 - Dombó Dániel

A közellenség neve: pedagógus (Ìrások/16.)

"Szeretsz énekelni?" - kár...

Ismét meglegyintett minket egy újabb magyar siker szele, Deák Kristóf: Mindenki című magyar rövidfilmje, melyről az a hír járja, hogy Oscar esélyes. A Saul fia sikerén fellelkesedve, és mert énektanár kollégák is ajánlották a közösségi felületeken, megnéztem.

Nagyon izgalmas és aktuális ötletnek tartom, hogy a nem rég az UNESCO értékei közé sorolt Kodály-módszer hazájában, egy iskolai kórus életének egy kis szeletét ismerteti meg a film a hazai és a nemzetközi közönséggel. Erre igen is büszkék lehetünk, ez Hungarikum. A gyerekek játéka aranyos, ami szerencsénkre ellensúlyozza a kevésbé tehetséges, ám Jászai-díjas felnőtt színészi alakítást.

Azt viszont korán sem hittem volna, hogy ennek a 25 percnek a konfliktusforrása a pedagógus lesz, és az énekkar. Véleményem szerint nagyon sok olyan társadalmi vagy akár iskolai probléma létezik, amikből bőven lehetett volna választania a film készítőinek, de hogy miért pont a gonosz, öregedő, önmagát betegesen megvalósítani vágyó, görcsösen karrierista és egyben pitiáner pedagógust állították a fő gonosz szerepébe, azt nem tudom. Direkt sértőnek találom, hogy a svédországi „túrné” a tuti kártya, ami mindent visz. Mert a karének a magyar kispedagógus egyetlen esélye arra, hogy világot lásson, s mikor már minden veszve látszik, nem átallja "rohadékok"-nak nevezni a gyerekeket. 

Lehet, hogy a rendezőt ilyen módon csúfosan megszégyenítették az iskolai kórus előtt gyermekkorában – ezt nagyon sajnálom – de egészen felháborítónak tartom, hogy ezt, mint egy transzparens módon közli a nagyérdeművel; lám lám, minden gyermekkori sérelemnek azok az elfuserált, rosszindulatú pedagógusok, és kimondottan az énektanárok az okai. Időnként már-már egyfajta antiszocialista légkört is kezdtem érezni a film közben, mint egy utalást arra a mocskos régi oktatási rendszerre, amikor még vasfegyelem, szigor, és az iskolai köpeny által megtestesült diktatúra honolt az iskolákban… Èrdemes lett volna továbbá odafigyelni a szakmai hibákra, amik bár biztosan direkt kerültek bele a filmbe, ezzel is alátámasztva a pedagógus dilettantizmusát, ám ez továbbra is csak egy rossz eszköz, mert általánosít.

Ezen túlmenően semmiféle üzenetet nem vettem le a filmből, ami azért egy lényeges hiányosság, kivéve egyet: sok lúd disznót győz… elmés és eredeti, megérdemli az Oscart.

h-fotelmalac.jpg

2016. március 06. 00:22 - Dombó Dániel

Együtt, egymással, egymáson (Írások/15.)

"Értékes génjeim továbbörökítése az értékes emberek túlnépesítése érdekében" jeligére várom értékes génállományú hölgyek jelentkezését. 

Koncentrikus körökben gondolkodva várom elsőként a 18 évet betöltött kiváló genetikai állományú hölgyek érdeklődését. Így szépen, ahogy tágulnak a körök folyamatosan bővíteném a korosztályok spektrumát, mert az élet az szent. Lényeges, hogy senkit sem szeretnék kirekeszteni azzal a kijelentésemmel, hogy topmodelleket előnyben részesítek, csupán ez csak egy célirányos megfogalmazás.

Egy ősfaj, a Hunyadi Sírjában Forgatók fajának felhígulása ellen, és annak megóvására teszek kísérletet, amihez olyan hatalmak közbenjárását is kérném, akik a bevándoroltatás mellett, ezt is pénzelni tudnák.

Legyünk olyan bátrak, és mondjuk ki! Több millió nemzőképes nő él ma Magyarországon. Én leszek olyan bátor és kimondom: nincs elég időm mind ehhez. Mivel ezt egy nemzet ügyének tekintem, ezért és csak ezért praktikusnak tartanám, ha egyszerre több jelentkező is nyugodt szívvel részt venne a dologban. Garantáltan nem érhetne senkit sem meglepetés.

Helyzet van, csapjunk bele, népesedjünk!

A következő kisfilmben tájékozódhatsz projektem részleteiről, illetve komoly és ritka elmék szavaival alátámasztást nyer küldetésem:

https://www.youtube.com/watch?v=JkpjmkgIyfE

Ez nem jöhetett volna létre a "Hozz Világra Még Egy Magyart Mozgalom"  és a "Kék Pirulát Mindenkinek" nélkül. 

Köszönjük a Hazatérés Templomának, hogy helyett és kényelmes fekvőfelületeket is biztosít tömeges promiszkuitás céljára. Külön kiemelném a terem berendezéséért felelős személyzet munkáját, ami a Horthy Miklóst ábrázoló kép ingerencia növelő hatásával sok hím- és petesejt jövőjére komoly befolyást gyakorolt.

https://www.facebook.com/Ridichetipassaaaaaa/videos/10153971202672427/?fref=nf

2015. november 28. 11:40 - Dombó Dániel

A templomok elvesztése (Írások/14.)

Már több alkalommal írtam kritikus hangulatban a keresztény egyházzal kapcsolatban. Ezen vallási kultúrára jelentő komoly veszélyként jellemeztem a liturgikus hagyományokon esett csorbákat, az építészeti szörnyszülötteket, és a zenében megnyilvánuló torz, oda nem illő „újító” próbálkozásokat. Ismét ért egy váratlan, negatív tapasztalás, ami mind ezekkel összefüggésben áll, és talán egy új szemszögből is rávilágít a problémára.

Mire használjuk a templomainkat? Természetesen Isten tiszteletére, áldozatbemutatásra. Egy olyan felszentelt helyre gondolunk, ahol közelebbi találkozásban lehet részünk az Alkotóval, legyen Ő bármely vallás Istene is. Hívhatjuk templomnak, zsinagógának, mecsetnek mandirnak, Királyságteremnek vagy épp Zeusz-templomnak, a lényege egy transzcendens lény előtti megjelenés, egy konkrét filozófiával való összekapcsolódás során. Az emberiség sajátja a magasabb rendeltetésű létező keresése, hódolata és félelme. Talán ezzel próbáljuk megtalálni létezésünk értelmét, talán ez egy módja az önigazolásnak elhelyezve minket egy kozmikus hierarchiában, melynek legfőbb lényege, hogy mindig van egy megadott irány, amin haladhatunk. Ezzel szöges ellentétben álló nézetek is vannak, amit humanizmusnak, puritán materializmusnak vagy épp kommunizmusnak hívunk. Ezen gondolatok mentén az ember, és egyéni akaratának szabadsága, az önrendelkezés kerül előtérbe. Létezésünk középpontjába az embert állítja vagy épp annak munkáját, a termelést, a reprodukciót. Mentesül mindenfajta külsőségtől, szertartásos misztikumtól, rendeltetésszerű sorselméletektől. Ki-ki megtalálhatja a hozzá közelebb álló szemléletben élete irányt adó elveit. Ezzel véleményem szerint semmi baj nincs, addig, amíg tiszteljük, és hagyjuk létezni a másikat. Itt érkezünk el mostani írásom gondolatcsírájához, ami manapság a politikában is közkedvelt és kedvelten elferdített kifejezés: a liberalizmus.

Európának nem kegyelmezett a történelem, és Európa népei sem voltak túl kegyesek magukkal szemben, ami a két nagy háborút, és sötét történelmét illeti. Rengeteg áldozatot követelt meg az-az állapot, amit ma békének, liberális demokráciának hívunk. Az emberi önzőséget kellett legyőznünk ahhoz, hogy valamelyest békességben, egy unióban tudjunk együtt élni. Csúfos történelmünkből kifolyólag Európa nem is tehet mást, mint liberálisnak lennie másokkal, befogadónak, és elnézőnek. Ez további dilemmákat vet fel bevándorlás-politikájában, de ez egy másik történet. Ugyanakkor az egyházhoz és vallásokhoz való viszonyunk, pont ettől szenved. Mit is jelent a hívőknek a liberális lelkület? Jézus maga megválaszolja: „SZERESD AZ URAT, A TE ISTENEDET TELJES SZÍVEDBŐL, TELJES LELKEDBŐL, TELJES ELMÉDBŐL ÉS MINDEN ERŐDBŐL. SZERESD FELEBARÁTODAT, MINT TENMAGADAT. MÁS, EZEKNÉL NAGYOBB PARANCSOLAT NINCS.„ (Márk 12:30-31)

Tehát, ahogy fentebb írtam, el kell fogadnunk a másikat, és így kell együtt élnünk, ha nem akarunk háborúskodásban élni. De mi a helyzet önmagunkkal? Számomra természetes, ha bemegyek egy zsinagógába, hogy felteszem a kipámat, és követem a szertartásos rendet. A mecsetbe való belépéskor leveszem a cipőmet, a katolikus templomban térdet hajtok, a protestánsoknál pedig lelkesen éneklem a zsoltárokat. De mi a helyzet a saját közösségünkön belül? Hogy lettünk olyan toleránsak magunkkal szemben, hogy javarészt már az sem tűnik fel nekünk, ha belépünk saját templomunkba?

Részem volt egy koncerten Amstettenben. Azért nevezem meg a várost és a St. Marian katolikus templomot, mert mélységesen felháborítottak az ott megtapasztaltak. Bár tény, hogy Európában mindenhol gyengül a katolikus hagyomány, és a világért sem akarom a magyarországi egyházi gyakorlatokat felmagasztalni (nem beszélve a nyíltan politizáló magyar papságról, kik nem röstellik magukat, a liturgiát megszégyenítve, és lealacsonyítva azon politikai propagandabeszédeket tartani), de tapasztalataim mégis azt mondatják velem, hogy nyugaton a templomok lelkülete van elveszőben, amit keletebbre, kevésbé tapasztaltam. És talán, ez még súlyosabb, mint a politizálás. Előbbi végzetes lehet, míg utóbbi „csak” szégyenteljes.

Az adott koncert maga egy kulturális intézmény színpadán vidám, és szórakoztató módon megállta volna a helyét. Volt benne zenés bohóckodás, érdekes zenei megközelítések, önirónia és egy showmester, aki erős gesztusokkal a hátán vitte a két órás fergeteges műsort. De mind, ezt egy színháznak átöltöztetett templomban, elszörnyedve néztem. Ehhez hozzá kell tennem – nem mentségül –,  hogy ez ismét egy modernkori épület, mely kapcsán laikus szemmel joggal merülhet fel a kérdés: Miért nem használjuk ki az épület adottságait, és miét nem rendezünk különböző rendezvényeket? Hiszen alkalmas rá, van nagy tér, sok ember befér, vannak reflektorok, jó akusztika, fűtés… Mert ez egy templom, ami Istent dicsérni épült, és nem a tömeg szórakoztatására. Ha ennyit nem fejlődött az emberiség vallási kultúrája az évezredek alatt, akkor menthetetlen. De talán még szörnyűbb, hogy érzelmi intelligenciánk is oly csökött, hogy nem érezzük a helyzet disszonanciáját. Figyeltem az embereket, csupán 2-3 ember próbálkozott kissé zavartan keresztet vetni, mikor belépett. Azt sem tudták eldönteni, akik ráadásul odavalósiak, hogy ez most egy templom-e ahova belépek, vagy sem? A szünet után volt, aki étellel tért vissza a „nézőtérre”, hiszen az evés-ivás is mindig szükségszerű hozzátartozója a színházi élmény maximális átélésének. A showmester hatalmas lendülettel, minden színészi képességét bevetve szórakoztatta a publikumot, kik jól is szórakoztak. Hangos nevetések és tapsvihar közepette telt el a két óra. A mélypont az volt, mikor az egyik szám a részegségről szólt, és a kórus tagjai alkoholos üvegekkel léptek színpadra, és gyakorlatilag egy bacchanáliát adtak elő. Mind ezt az oltár körül. A végére ordenáré módon tántorogtak, kurjongattak és szinte négykézláb hagyták el a színpadot, a közönség nagy örömére. Vicces volt. Én sírtam.

Azt már egyébként sokszor megtapasztaltam Ausztriában, hogy az oltárra úgy tekintenek, mint egy asztalra. Rápakolnak, nekitámaszkodnak, vagy simán odébb tolják, ha útban van. Az egyik számban boros poharak voltak a hangszerek, és az oltárra kellett tennünk. A zeneszerző így kérte. Egyetlen egy valaki a kórusból tette fel a kérdést, hogy ez esetleg nem számít-e blaszfémiának, mire a szerző maga nyugtatott meg minket, hogy ez csak egy asztal. Én személy szerint megtagadtam, hogy részt vegyek ebben az italozós, zenés drámában. Ami a végső csapást jelentette, mikor arra hivatkoztak, hogy maga a plébános engedte meg nagy örömmel, hogy ezek a műsorok, így kerüljenek bemutatásra.

Azt gondolom, ha a papság így képviseli az egyházat, és annak lelkületét, a hívők is ehhez fognak idomulni. Ha templomaink építészete elveszti a templomok jellegét, a tér könnyen átalakulhat színházzá. Ha a liberalizmus jegyében önmagunk irányában mindent megengedünk, akkor elveszítjük templomainkat, és elveszítjük mindazt, amit ezen szent helyek egykor jelentettek.

2015. augusztus 22. 12:12 - Dombó Dániel

Tolerancia, mint szitokszó (Írások/13.)

Vannak helyzetek – mostanában egyre sűrűbben – amikor már nem lehet megállni szó nélkül… Kr.u. 2015 Augusztus 20-án „kinyitottam” a facebook-ot, és ez a kép köszöntött:
11888093_604763136332043_2687741967718567530_n.jpg

Sok mindenre számítottam ezen a napon, de ilyen csodálatos, és szívbemarkoló vizuális kompozícióról nem is álmodhattam volna. A kép művészi és egyben kimért, kiegyensúlyozott szerkezete, a hangsúlyos mondanivaló bravúros kiemelése, a sejtelmesen feltűnő magyaros ornamentika, valamint az alig hangsúlyozott nemzeti trikolór együttese, megindított bennem valamit. (1883 like, 2296 megosztás)

A legfélelmetesebb, és teljességgel érthetetlen számomra, hogy minden ilyen, „társadalmi” jellegű problémafelvetést leöntünk ezzel a magyarkodó sziruppal. Miért? Ezen logika mentén haladva, ha ez valóban probléma lenne, akkor más országokban is jelentkeznie kéne ennek a meleg krízisnek, és ezen országok is haldokolnának a fertőtől?  De menjünk tovább, mert a magyarságra további nagy veszélyt jelentenek a cigányok, a bevándorlók. Ősi ellensége a nemzetnek Gyurcsány, Amerika, és annak sátáni fővárosa Brüsszel, minden multi és a vasárnapi nyitvatartás valamint minden liberális b. zs.

Az első sokk után elkövettem azt a hibát, hogy elolvastam a bejegyzéshez tartozó hozzászólásokat, aminek a végére ismét elfogott a vágy, hogy azonnal lemondjak magyar identitásomról, és amolyan gyökértelen hazaárulóként tengessem további napjaimat. Pár mélyenszántó gondolatot hadd idézek, melyeket közvetlen a téma kifejtésére és egyben alaposabb megértésére szántak a felhasználók:

„Bizony, ennek így kellene lenni és NEM "tolerálni" minden "mást"!!!”

„Ennek így kell lennie, mert ez van megírva.”

 „Fogy a magyar!”

„Isten óvd a magyart!”

„Ha véded őket, el kéne gondolkoznod, hogy te is buzi vagy!”  

„Erdélyt vissza!”

„Én egy szigetre vinnem őket és ott szaporodhatnának.”

 „A melegek alatt a nőket is értsük vagy csak a férfiakat?”

„Tudom, hülye vagyok...de ha ezek a langyik egymást közt kamatyolnak, hogy szaporodnak? Tehát mégis csak betegek, nem? Egyszer már volt Szodoma és Gomora. A történelem ismétli önmagát.”

„ Annyival egészíteném ki, hogy egészséges fehér Magyar férfinak fehér Magyar nő a párja és fordítva!”

„A magyar őstörténelmet kellene egy kicsit átnézni meg tanulmányozni az ősnyelvet és mindjárt kiderül a származásunk!!! És meg sok minden! A történelmünket meghamisítottátok!!!”

És egy kis zenei csemege a végére:

https://www.youtube.com/watch?v=luvDxV4UJBM

(forrás: https://www.facebook.com/oseinkhagyatekaioroksegunk)
És még egy témához illő videó, mely segít rávilágítani a magyar tahóság lényegére:
https://www.youtube.com/watch?v=WnB0e8g0G8M
12278772_907056042664450_3686010831403647410_n.jpg
2015. május 25. 18:38 - Dombó Dániel

Amit már nem bírtam szó nélkül hagyni (Írások/12.)

Vannak pillanatok, amikor elszakad az emberben valami, mondjuk a cérna, és nagyon nehezére esik indulatait leküzdve, nyomdafestéket bíróan fogalmazni. De mivel ez egy nyilvános blog, ezt szem előtt tartom. 

Tehát, közismert álláspontom az egyházi zenéről, és annak hanyatló sorsáról. Sajnálatos és téves út - szerintem - az amire az egyház tévedt, idestova vagy 30 éve. Abban a reményben engedi be a templomokba, és a liturgiába ezt az igénytelen, sokszor teljesen vagy csak részeiben profán "zenét", amit gitáros misének is hívunk, hogy fel tudja venni a versenyt a kisegyházak, gombaként növő szekták egyre gyarapodó, és minden bizonnyal "híveket elcsalogató", jelenségével. Mivel az átlag zenei és általános műveltségünknél, már csak az ízlésünk és szépérzékünk fejletlenebb, ez valóban komoly veszélyt jelent a kétezer éves keresztény egyházra nézve. (és itt minden tisztelettel a katolikus mellett a református és evangélikus testvérekre is gondolok). Mert pont ebben látom az egyetlen megoldást; valamiféle reformban. Igen, valóban szükség volt anno is a reformációra, valóban a katolikus egyház finoman szólva is eltévelyedett. Az eredmény, a két komoly, valódi értékrendszerrel és saját kultúrát képviselő, de ősi keresztény alapokon nyugvó protestáns egyházak megszületése mellett az lett, hogy a katolikus közösségen belül is, ha bár veszítve egyház politikai monopóliumából, de benne is végbement egy tisztulási folyamat, mely megmentette annak létezését, lelkiségét. Eljött ismét az ideje, hogy reagáljon az ostobábbnál is ostobább, parasztvakító, mesehabos szektatanokra. Biztosan eljött az ideje, hogy hatékonyan reflektáljon a saját problémáira, és találjon rájuk korszerű, és célravezető választ, akár reformokkal, de nem így:

https://www.youtube.com/watch?v=xBFa1cNBYX0

Ez a videó most kiverte a biztosítékot. Ez vetekszik azzal, amikor az anyukák örvendezve, és izgalommal figyelik óvódás gyermekeiket, amint szavalják a kormányablakos versikét. Senki sem ismeri fel ezt, és az ezekhez hasonló a dallamokat? Nem zavarja hitéletünket, amikor ezek a produkciók liturgikus helyszínen szólalnak meg? Az idióta szöveg, a rossz prozódia sem zavar senkit? A magamutogató vezénylésről, a hangszerelésről és primitív harmóniákról nem is beszélve. Könyörgöm hívő társaim, értelmiségi, európai, keresztények! Mi folyik itt? Az olcsóság és teljes elhülyülés ellen mit lehet tenni? Ez blaszfémia, és senkit sem izgat.

Lehet, hogy sokakat ezzel most megbántottam, de akinek ez bejön, azzal semmilyen értékközösséget nem tudok vállalni. Ui.: az összes fuvolista kislányt zombik elé vetném.

screen_shot_2014-08-19_at_8_33_09_pm.png

2015. március 23. 00:05 - Dombó Dániel

Fantézis (Írások/11.)

1. Megállapítás a Töréspontról

Volt már olyan érzésed, hogy a dolgok kifordultak önmagukból? Látod, hogy az életed menete rossz mederben folyik, és szinte napra pontosan meg is tudod állapítani, hogy mikortól. Egy törés az életedben, ami rányomja bélyegét az utána következő időszakra, mintha elátkoztak volna. A kontraszt a legszembetűnőbb a korábbi életed és a mostani között. Eddig mindig tudtad, hogy ami és ahogy történik, annak úgy és akkor kell történnie. Talán a Sors vagy Isten akaratából, de még a rossz dolgokat is valamilyen szinten el tudtad fogadni. Egyszer csak történik valami, és minden megváltozik. Bár most is érnek ugyanúgy rossz és jó dolgok egyaránt, de mintha ez nem a Te életed lenne, mintha csupán álmodnál, úgy érzed már akár több életre valót is megéltél. Nem tudsz a jónak elég őszinteséggel örülni, úgy érzed, mintha nem érdemelnéd meg, és nem érint meg igazán a szomorúság sem, a rossz dolgok nincsenek rád igazán hatással. Orvosi kifejezéssel ilyenkor depressziós vagy. Hajlamosak vagyunk ezt az érzelmi kisiklást ilyenkor egy konkrét traumához, szerelmi csalódáshoz, halálesethez, munkahelyelvesztéséhez stb. kapcsolni, mert az megmagyarázhatja a kiváltó okot, és ezzel szembesülve közelebb kerülhetünk a probléma megoldásához. Pár antidepresszáns, az alkohol vagy a kettő együtt enyhíteni tudja az önazonosságunk elvesztésétől való félelmünket.

2. Megállapítás: Avatar mint álomfajta

Az agykutatók a mai napig nem tudják megmondani, hogy miért álmodunk. Az álmok létrejöttének oka, módja és az álmok jelentése nem tisztázott. Álmodik a magzat az anya hasában és álmodnak még az állatok is. Az biztos, hogy pihentető, és létezésünk egyik fontos része. Az agyi tevékenységünk olyan összetett, csodálatos és komplex, hogy annak teljes feltérképezése, és megértése még hosszú évtizedek kutatását igényli. Az biztos, hogy sokkal többre képes, mint azt elképzelni is tudnánk. Vannak akik feltételezik a telepátia, telekinézis képességét, öngyógyítást, előzőéletek emlékének felidézését, egyéb spirituális képességeket. Ha bár ez a fantasztikum világába való, mégis az igazságosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy, az ellenkezője sincs bebizonyítva. De ezen képességek ismerete nélkül is biztosak lehetünk benne, hogy helyesen működik, hatalmas adatmennyiséget képes tárolni, és fénysebességgel előhívni, és összekapcsolni más adatokkal, és tudjuk, hogy alvásra van szüksége. Az érdekesség azonban az, hogy míg alvás közben minden izmunk, szervünk lelassul, elernyed és így regenerálódik, az agyi tevékenységünk nem ezt teszi. Talán, mint egy szoftverfrissítés, ahol ezerrel pörög a merevlemez, miközben újra installálja magát, kiöli a vírusokat, és rendszerezi és üríti a fölösleges adatokat. Az alvásnak különböző fázisai vannak, amikre most nem térnék ki, de fontosnak tartom megjegyezni. Ez alapján indulok ki, mikor az álmok minőségi különbségeire felhívom a figyelmet. 

Sigmund Freud szerint az álmok szoros kapcsolatban állnak az álmodó személy aznapi tevékenységével, vágyaival és szimbólumokat rejtenek, amik miatt néha abszurdnak vagy hihetetlennek tűnik az, amit álmodunk. Nos, számtalanszor álmodunk tényleg bődületes dolgokat, össze nem függő történeteket, vérfagyasztó borzalmakat. Ezekről biztosan elmondhatjuk – amennyiben mentálisan egészségesek vagyunk –, hogy ezek nem titkos vágyaink leképeződései, inkább a félelmeink és a napközben átélt különböző szituációk logikátlan összekapcsolása, amik átélése után akár sokkos állapotban, izzadva ébredünk. Álmodunk sokszor olyan képességekről, amiknek ember nem lehet birtokában. Ezzel kapcsolatban viszont, ha jelképekben is, de valóban vágyaink manifesztálódnak, mint leggyakrabban a repülés képességének birtoklása. Ritkán álmodjuk, hogy álmodunk, ez egészen speciális álomfajta. Valamint létezik az általam elnevezett „Avatar álom”, amiben számunkra idegen helyeken, idegen emberek társaságában vagyunk. Néha ezek egészen hosszú, összefüggő eseményláncolatban jelennek meg. Gyakorlatilag úgy tűnik, mintha egy másik személyiség fejében lennénk, előző életünk emlékeit idéznénk fel. Akár ez is lehetséges lehet (bár ezek is sokszor irracionálisnak tűnnek), de ehhez képest egy sokkal komplexebb hatás érzékelése is lehet a magyarázat.

3. Megállapítás a változékony múltról, a megnemtörtént jelenről és a jövőtlen jövőről

"Az időutazás az a tudományos fikció, miszerint a téridőben nem csak térben, hanem időben is lehetséges utazni. Ez a tudomány mai állása szerint különféle paradoxonokhoz vezet (például: időparadoxon, ikerparadoxon), amit az elmélet kutatói igyekszenek kiküszöbölni, ellenzői pedig bizonyítékként hoznak fel.

1949-ben Albert Einsteint egy felfedezés foglalkoztatta, amit közeli munkatársa és barátja, Kurt Gödel bécsi matematikus tett, szintén a princetoni Institute for Advanced Study intézetben, ahol Einsten is dolgozott. Gödel az Einstein-egyenletek egy nyugtalanító megoldására bukkant, amely megengedte az időutazás bizonyos formáit. 1963-ban Ezra Newman, Theodore Unti és Louis Tamburino az Einstein-egyenletek újabb megoldását fedezte fel. Az ő megoldásukban az univerzum egy tipikus fekete lyukra hasonlít. A Gödel-féle megoldáshoz hasonlóan az övéké is megengedte az időhurkokat és az időutazást.1988-ban Kip Thorne, a California Institute of Technology fizikusa és társai azt a meghökkentő (és merész) állítást tették, hogy az időutazás nemcsak hogy lehetséges, hanem igen valószínű is, bizonyos feltételek teljesülése mellett. Eredményeiket nem egy homályos, periférikus lapban, hanem a nagy presztízsű Physical Review Letters-ben tették közzé. Ez volt az első alkalom, amikor nem rögeszmés kóklerek, hanem tekintélyes fizikusok tudományosan megalapozottan foglalkoztak egy olyan állítással, amely szerint az idő folyása megváltoztatható. Bejelentésük alapját az az egyszerű megfigyelés képezte, hogy a féregjáratok két olyan tartományt is összeköthetnek, amelyek különböző időben léteznek. Így a féregjáratok képesek a jelen és a múlt összekötésére is. Megjegyzendő, hogy a féregjárat időkapuként való működtetéséhez olyan hatalmas energiák szükségese, amik műszakilag az emberi civilizáció töretlen fejlődése esetén is leghamarabb több száz év múlva válhatnak elérhetővé. Az időutazás logikai ellentmondásait (pl. időparadoxon) oldja fel a multiverzum-elmélet. E szerint végtelen számú párhuzamosan létező, egymástól különböző, ám összefüggő világegyetem létezik. Ekkor az időutazás nem más, mint két – eseményeiben független – világegyetem közötti ugrás, tehát logikai kötöttségek nem állnak fenn. Az alternatív valóságokat néha "más dimenziónak" is nevezik. Először William James pszichológus írta le, majd Michael Moorcock író népszerűsítette." (forrás: wikipedia)

A teljesség igénye nélkül, de meg kell említenem Stephen Hawking elméleti fizikust, aki feltételezése szerint egyetlen idővonal létezik, emiatt az időutazó nem képes megváltoztatni a már megtörtént múltat, így nem jöhet létre sem paradoxon, sem időutazás.

Nos, tételezzük fel, hogy valamikor a jövőben képesek leszünk az időutazásra és kényünk-kedvünk szerint, vagy egy nagyon szigorúan meghatározott szabályrendszer alapján, képes lesz az ember utazni az időben. Számos mozifilmet, regényt megihletett már ez a gondolat, ami valljuk meg őszintén, tényleg megtermékenyítően hat az emberi fantáziára. A fantasztikus történetekkel ellentétben, most nézzük a dolgot egy másik szemszögből, pontosabban a másik szemszögből. A mi életünkben, a legjobb tudásunk szerint nem lehet az időben utazni. De mi van, ha mások, más időben ezt már képesek megtenni. Mi van, ha az időparadoxonok, és azok minden veszélye és következménye már súlyt minket, és sűrűbben át is éljük, mint azt gondolnánk. Honnan tudhatjuk biztosan, hogy ma ugyanazt az idővonalat követem-e, mint tegnap? Vajon megváltozott-e az idő-egyenesben valami, vagy sem? Pillanatonként mást élünk-e meg, mint ami elrendeltetett, vagy csak néha-néha van változás? Ez globálisan kihat-e az egész Földre, vagy csak arra, aki érintett? Egy apró változtatással a múltban az egész univerzum megváltoztatható? A sok kérdés között azt tartom a legfélelmetesebb megállapításnak, hogy ténylegesen észre sem vennénk, ha egy ilyen pillangóhatás alá kerülnénk. Hiába mondaná, mondjuk maga az időutazó, hogy „figyelj, itt van egy videó rólad, és erről a nőről, aki eddig a feleséged volt”, te semmire sem emlékeznél azzal a nővel kapcsolatban. Hiszen, akár lehet, hogy meg sem született az illető. Lehet, hogy most itt ülök a gépemnél, és írom ezeket a gondolatokat, és pár perc múlva, amint közzé teszem az interneten, az életem egész másként fog szólni, és mondjuk ez az írás sosem lát napvilágot. Lehet, hogy már több atomháborún vagyunk túl, csak valaki visszautazott, és meggátolta azt. Lehet, hogy a jövőben egyetlen egy szabály él, hogy az emberiséget fent kell tartani, minden áron. Így lehetséges, hogy nem mindennaposak ezen változtatások, de az emberiséget ismerve, azért lehet, hogy sűrűbben van rá szükség, mint azt elsőre gondolnánk.

Hipotézis és konklúzió: Ezt rád bízom, vannak titkok, amikre neked kell rájönnöd.

2015. március 04. 23:15 - Dombó Dániel

Uroboros 1. rész (Írások/10.)

Hol is kezdjem? Talán az igazság keresésénél. Induljunk ki abból az állításból, hogy nincs jó és gonosz, hogy az erkölcs, morál csupán a hatalom egy eszköze, mely célja befolyásolni, elhomályosítani a tisztánlátásunkat, mert sorsunknak sosem lehetünk kovácsai. Ha megkínálnának két különböző színű pirulával: ébredés/örök álom, Te melyiket választanád? Akarnál-e szembesülni a valósággal, melynek az igazi drámája, hogy egy porszem vagy egy nagy gépezetben? Vagy maradnál inkább megszokott kis életednél, a hétköznapi gondjaiddal, az apró sikereid társaságában, örök és elérhetetlen céljaid bűvkörében? A helyzet az, hogy nem létezik ilyen pirula, csak a filmekben. A legtöbb, amire képesek lehetünk, hogy belátjuk, tehetetlenül le vagyunk kötözve a születésünkkel meghatározott béklyókkal, amikből nincs szabadulás. Csak sodródhatunk. Ha valaki nagy ritkán minden erejét összeszedve ki tud lépni abból a közegből, amibe beleszületett, tegyük fel világsztár vagy egy ország elnöke lesz, még ő sem képes változtatni a világ dolgain. Ha betekintést szeretnénk tenni, ha belekukkantanánk a jövőnk lehetséges alakulásába, elég ha keressük a folytonosságokat, a törvényszerűségeket, események láncolatát, melyek rendre mindig megismétlődnek. Az igazság mindig rejtve lesz, de jelentős nyomokat hagy maga után, amiből sok minden megjósolható.640px-ouroboros_1.jpg

A hatalomról

Nem vagyok az összeesküvés elméletek nagy híve, de az biztos, hogy akik ilyenekkel rukkolnak elő, azok azt érzik a világból, hogy életünket nem pont azon erők alakítják, amiket ismerni vélünk, amikről tanítottak minket az iskolában, hanem valami egészen más. Shakespeare-t is idézhetnénk a színház és a világ kapcsolatának összevetése során. Ha egy jelentéktelennek látszó sajtóhírre gondolunk, ami a napi politikából kiszűrődik, azt egészen biztosan tudhatjuk, hogy a tényeknek ez már csak egy végső, kozmetikázott formája, melynek a valósághoz csupán csak érintőlegesen van köze. Most gondoljunk bele, az igazán nagy események esetében, a valóság hányadrészét tudhatja meg egy „halandó”? Talán nem is kell mindent ismerni, talán tényleg boldognak mondhatnak minket tudatlanokat, mert a világ bűnének valódi súlya alatt mind összeroppannánk. Talán elegendő, ha morzsákat vetnek elénk, amiken csámcsoghatunk, és jóízűen gyűlölködhetünk felebarátunk vagy éppen szomszédunk iránt. 

A világon az érdek mindig felülír minden törvényt, szabályt. Ha az érdek úgy kívánná, akkor az Iszlám Államot se perc alatt letörölné bármelyik katonailag fejlett ország, különösebb összefogás nélkül, ebben biztos vagyok. Hogy lehet, hogy a képzetlen, elvileg kőkori állapotok között a terroristák a legpontosabb műholdas felderítés alapján pontosan tudják, hova és mikor célozzanak a valahonnan beszerzett rakétáikkal?  Honnan a felszerelés, és a hozzáférés? Miért folyik továbbra is az olajkereskedelem ezekkel a megszállt területekkel? De hasonló példával élve megkérdezhetjük, hogy a második világháborúban, miért nem bombázták a szövetségesek a haláltáborokba vezető vasúti síneket? Csak egy találat bárhol a vasúti vonalon, és ezrek menekültek volna meg. Miért működhetett az utolsó percekig a szégyenteljes emberiség ezen gépiesített pokla?  

Ha bárhol meg van írva a sors, akkor azt csakis génjeinkben találhatjuk. A mesebeli hitt rendszereinket bár nehezen, de kinőve, fel kell végre ismernünk, hogy minden, amit és ahogyan teszünk, belénk van kódolva. Ezt érthetjük a nagy eseményekre, társadalmi áramlatokra is vonatkoztatva. Ez egyfajta szociológiai Darwinizmus, ami minden emberi civilizációban kialakul, kifejlődik, majd hanyatlani kényszeríti önmagát. Törvényszerűségekből áll, kényszerhelyzeteket szül, csapdába kergeti saját magát. A megoldás végső eszközének pedig mindig a háború bizonyul célszerű alternatívának. Boldogan hiszünk olyan fogalmaknak, mint demokrácia, liberalizmus, és önérzetesen elvetjük a diktatúra, elnyomás gondolatát. Természetesen ez így jól is lenne, ha valódi értelmében megvalósulna a demokrácia, mindenki egyenlő lenne, minden ingyen lenne, mindenki boldog és felhőtlen életet élhetne. Tegyük fel, ez megvalósulhat egy olyan bolygón, egy olyan civilizáció esetében, ahol genetikai szinten is kódolva van a szellem és a lélek olyan önzetlen, és homogén egysége, ami teljességgel kizárja az én központú gondolkodást. Ezt egy szuper kommunizmusnak is hívhatnánk, ami a Földön sohasem fog megvalósulni. Biztos vagyok benne, hogy ehhez az akarat és a szeretet kevés. Nem elég mentálisan, fiziológiailag is változnunk kéne. Az egész életformánknak, igényeinknek gyökeres átalakuláson kéne végbemenniük. Szükség lenne hozzá egy központi „isteni” szuper tudatra, egy felsőbbrendű esszenciális motivációra, ami vezérelné minden tettünket. Gyakorlatilag kétféle létezés típust tudnék ez alapján elképzelni: egy hangyakolóniáét vagy valamilyen transzcendentális fénylény populációét. Visszatérve a realitáshoz, az emberré válás óta egyetlen egy eszköz bizonyult a legmegfelelőbbnek ahhoz, hogy fent tudjuk tartani nemzettségünket, társadalmunkat, fajunkat. Ez a hatalom és az elnyomás.

Törvényszerű, hogy minden közösségben érdekek fognak egymásnak feszülni, miközben tömegek számára kell fenntartani az átlagos életszínvonalat, és ezzel együtt egy középszerű, de reménykedő közhangulatot biztosítani. (koronként változhatnak ezen eszközök, manapság a közgyógyellátás, életpályamodell, családtervezés, nyugdíj, szavazati jog, kis kert, autó, az internet „szabadsága” stb. a legjobb példák) Mind e közben a nagyhatalmi erők folyamatosan saját érdekeiket kell, hogy érvényesítsék, mert a hatalom még több hatalmat akar, így működik, így tudja fenntartani a rendszert. Ha nem így lenne, és teoretikusan tegyük fel, lenne egy pont, ahol megelégedne a megszerzett hatalmának méretével, akkor már nem számítana többet hatalomnak. Ez önellentmondás lenne, mint nullával osztani. Egyedül a hatalom létezik, és a hatalomnak az akarása. Ez tartja működésben világunkat, szükségünk van rá. Gondoljunk vissza ismét a biológiára! Minden élő szervezet arra törekszik, hogy a lehető legtöbbet biztosítsa önmagának a létfenntartásához, a reprodukcióhoz, a fajfenntartáshoz. Ez elemi éltető ösztön, mely mindenben és mindenkiben megtalálható. Egy cserje tápanyagért és fényért harcol az erdőben, a virágok a beporzó rovarok kegyét keresik harsány színeikkel. Az embernek viszont ki kell elégítenie az egóját, mely minden életösztönnél súlyosabban nehézkedik rá, és elbódítja a jellemét. Ez az igazi ellenség, mert csak is rossz tanácsokkal tud élni. Ez ősi ösztön, Káin óta ismerjük, belénk ivódott, és ki nem törölhető. Feltehetjük a kérdést, hogy vonható-e valódi párhuzam a cserje életösztöne, és az ego kiterjedésének vágya között? Vajon valóban jelent-e olyan szükségletet számunkra az ego kielégítése, mint egy kis növény számára a napfény? Képesek lehetünk-e valaha is nemet mondani az egonak? Tudnák-e nélküle élni? 

Kényszerhelyzet akkor születik egy populáción belül, amikor a felhalmozódott elégedetlenségeket már nem képes a kormányzó erő megoldani, és kénytelen azt az általános stabilitás kedvéért olyan eszközökkel enyhíteni vagy megrendszabályozni, mely a probléma forrását látszólag enyhíti, de igazából csak elodázni tudja, és rendre további érdeksérelmeket szül.

A csapdahelyzet akkor lesz, amikor összeroppan a rendszert fenntartó pillérek valamelyike. Például ez egy gazdasági (világ)válságban mutatkozhat meg, tömeges elbocsátásokban, gazdasági megszorításokban, terrorcselekményekben, területi annektálásban, tüntetésekben, sztrájkokban, tömeges menekültàradatban. Ha idáig fajulnak a dolgok, akkor már mindenképpen a szakadék szélére kerültünk. Ha nem tudunk kikászálódni ebből a társadalmi csapdahelyzetből, akkor egy humanitárius katasztrófának nézünk elébe, amit a végjáték követ. Ennek a fázisnak is megvan a saját láncreakciószerű forgatókönyve, melynek legfontosabb tulajdonsága, hogy nem lehet leállítani, és a végén a totális pusztulás vár ránk. Talán ez is a hatalmasok célja: a kevesek érdekében a sokaság halála. Mint egy szüret: vetés, növekedés, érlelés, majd begyűjtés, és visszametszés. 

2015. március 04. 23:13 - Dombó Dániel

Uroboros 2. rész (Írások/10.)

Az előítéletről

Elhinni, hogy jobb és több vagyok, mint a másik, az egyik legveszélyesebb dolog a világon. Az ego egyik olyan eszköze ez, mellyel ugyan saját falánk étvágyát képes ideig-óráig kielégíteni, de közben végtelen károkat okoz. Hogyan és milyen felhatalmazásból ítélkezhetünk egy másik ember fölött, mikor általában még magunkat sem ismerjük igazán. Ez lehet csak egy apró megjegyzés, ami a másikra lesújtva hathat, vagy lehet csupán egy sunyi gondolat, melynek eredménye akár népek kiirtásához is vezethet. A legkézenfekvőbb afrodiziákumként kínálkozik nap, mint nap. Ha meglátunk egy nálunk szegényebbet, egy gyöngébbet, azonnal – még ha nem is mondjuk ki – boldogságot érzünk, hogy nekünk több adatott. Ezt lehet a hála érzetével hárítani, de sokat nem változtat a dolgon. Ha nálunk gazdagabbal van dolgunk, akkor pedig a féltékenység, mely reflexszerűen döfi belénk a tőrét. Nem kellenek szavak, elég ha belül érezzük, és emésztjük magunkat.

Felsőbbrendűség! A legősibb fogalmak egyike, mely lealacsonyítja emberségünket: az elsőszülött tisztelete, a fiúgyermek magasztalása. A társadalmi hierarchia, mely a nemeseket felemeli, a selejtes szegénységet, a páriákat, a sérülteket, a rabszolgákat vagy akár mondhatnánk a nőket, egzakt módon, a kasztok közötti átjárás ellehetetlenítésével végleg szétválasztja, mellyel megpecsételi sorsukat.  Az előítélet másik fontos „iskolája” a hierarchikusan felépített és intézményesített vallás. Istenfélelem. Az ősember látva a tűz, a villámok, a szelek és tengerek erejét, mélységes hódolattal és alattvalói félelemmel viseltetett a természet végtelen erejével szemben. Így születtek meg az első vallások. Tudatlanságból és babonából. Gondolhatjuk, milyen sokat változtunk azóta, mennyit tanultunk a világból, és a történelmünkből. Ki kell ábrándítanom azt, aki így vélekedik, mert az égvilágon semmit sem. Életszínvonalunk, ha meg is növekedett, és az ismeretünk is a minket körülvevő világról, mi mit sem változtunk. Az ősi igényeink, a génjeinkbe kódolt törvényszerűségek ugyanazok, mint sok ezer évvel ezelőtt. A kötődéseink, a vágyaink, a hiedelmeink, a reakcióink, mint az ősemberé. Az, hogy lebegő autók, okos hűtőgépek, „bewifizett” világ vesz körül minket, az az alapvető én-szubsztanciánkon nem változtat semmit. 

Az egyházak legszembetűnőbb jellemzője a hierarchikus felépítés. Ezek szimbolikus módon is épp úgy megjelennek, mint strukturálisan. A tisztelet, az atyai félelem mind annak a leképezése, ahogy vélekedünk Isten-ember kapcsolatáról. A legtöbb vallás megköveteli ezt a rendet, tradíciót, dogmatikus sémát. Csak kellő fegyelemmel lehet a nyájat egyben tartani, és vezetni. A túlzott ambíció, kreativitás és útkeresés ellenkezik az „egységes mederben tartás” egyházpolitikájával, és gyengíti az intézményi rendszert. Hasonlóan működik ez a világi politikában is, amint az rátelepedhet az élet minden területére, alapvetően módosítva és korlátozva a szellem szabadságát, befolyásolva a jellemet. Természetesen ez történhet akár jó, akár rossz irányban is, a lényeg, hogy egy erősen leárnyékolt ösvényre terel. Éppen ezért, általában a szélsőséges ideológiákat valló, és jelentős hatalomra vágyakozó politikai szervezetek is mindig az egyházakhoz hasonlatos stratégiát dolgoznak ki, a tábor egybetartása érdekében. Nem egyszer szövetségre is lépnek a potenciálisan nagy tömegekkel bíró vallási közösségekkel. Ezért kiemelten veszélyes a vallást és a politikát összemosni. A fejlettebb országokban ezt már határozottan kettéválasztják. A szegényebb, populista hajlamú országokban ezt, a vallás halálának tekintik, és azon iparkodnak, hogy a törvénykezébe is beleszólhasson egyik másik egyház.

A vak hit, a fundamentalizmus, a túlzott ortodoxia veszélyes fegyver, mely nem válogat. Műveltségtől, társadalmi rangtól, földrajzi adottságoktól függetlenül fordíthat embert ember ellen. A vágy, hogy több lehessek a másiknál a legmélyebb bugyrából merítkezik lelkünknek. Elhiteti se perc alatt velünk, hogy a másik tehet nehézségeinkről, hibáinkról, szerencsétlenségeinkről. Különösebb racionális érvek nélkül is meg tud győzni, hogy az általam vallott értékrend magától Istentől származik. És ha valaki ez ellen vall, az magát Istent káromolja. A hit hatalom. Hinni a politikában végzetes hiba. A politikát összemosni a vallással pedig az igazi megcsúfolása a hitnek. A hatalom legeredményesebb befolyással bíró eszköze a hiten keresztül megszólított ego, és annak táplálása.    

2015. március 04. 23:12 - Dombó Dániel

Uroboros 3. rész (Írások/10.)

Kilátástalan jövő

1936. március 7-én hajnalban a Wehrmacht 30 ezer katonája bevonult a demilitarizált Rajna-vidékre. Ez volt az első katonai jellegű esemény, mely megelőzte a második világháborút. Ez egy területi annektálás volt (szem elől hagyva a Versailles-i békekötés feltételeit, hivatkozva a német nemzetiségű lakosok és a történelmi területek visszacsatolására Németországhoz). A párhuzam a Krím félsziget esetében szinte dermesztő. Főként abban a gazdasági kontextusban, ami semmivel sem tűnik jobbnak, és stabilabbnak, mint a 30-as években. A nyugati hatalmak akkor sem mertek határozottan fellépni a szerződésszegővel szemben. Nem mertek kockáztatni egy fegyveres incidenst, mint ahogy most sem. A nemzetiségi problémák kiéleződése, a társadalmi rétegek egymástól való elszakadása, a nehézségekre adandó válaszok radikalizálódása mind felidézik a Háború előtti időket. Hogy egy eseményt milyen cél vezérel, az a legritkább esetben fedi fel magát. Az ukrán válság, mely már háborúként is definiálható, itt van a szomszédban, Európában ismét háború van, valamit kell kezdeni ezzel a helyzettel.

Számos EU tagországban folyamatosan erősödik a kritikus hozzáállás magához az unió létjogosultságához.  A radikális pártok könnyed mozdulattal tudnak politikailag profitálni a szövetség gyengeségéből, bukdácsolásából. A szegényebb országok esetében egyértelműnek látszik, hogy nem nyertek semmit a tagsággal. Az erős országok lakosai pedig már neheztelnek a kormányzatokra, amiért az ő munkájukból és adójukból kell feltámogatni a bedőlni látszó Görögországot, a spanyolokat vagy épp a szabadságharcos magyarokat. A hab a tortán pedig az ezekben az országokban eluralkodó korrupció, mely önbeteljesítő jóslatként kívánja bebizonyítani a szavazó polgárok számára az unió kontrollképességének gyöngeségét. Pedig azt is látni kell, hogy pont a korrupciónak hála tűnik el nyomtalanul mind a nemzet saját tőkéje, mind az uniótól kapott juttatások nagy része. Ezzel szemben az erő, egység, szuverenitás politikájának igénye a nemzeti, szélsőséges kormányzatok létjogosultságát támasztja alá. Sajnos óriási keveredés van az átlagemberek fejében, mely vagy az érdeklődés hiányban alakult ki, vagy mesterségesen lett generálva. Valóban vannak nehézségek Európában, és a világban. A probléma akkor súlyosbodik, amikor ezt le akarjuk egyszerűsíteni, és tárgyasítani. A gazdaságpolitika mindent átsző, és befolyásol. Minél korruptabb egy rendszer, az annál átláthatatlanabb lesz, és annál kevesebb anyagi forrás jut el a köz számára.

Minden konfliktusunk, világnézeti különbségünk ellenére sosem szabad elfelejtenünk, hogy miért is alakult meg az Európai Unió, és miért akart egykor mindenki a részévé válni.  Korán rossz, ha a válasz a gazdasági felvirágzás. Az unió, a több mint 90 millió halott miatt jött létre, akik az első és második világháborúban meghaltak. A szenvedés, az emberi mivoltunk eltiprása ellen jött létre, annak biztosítékaként, hogy ez többet ezen a kontinensen sosem történhessen meg. Közösen kellett szembenéznünk múltunkkal, feldolgoznunk és elfogadnunk őseink bűneit, s tanulni belőlük. A legerősebb szimbolikája ennek, hogy Németország ugyanúgy része ennek, mint Franciaország vagy más korábbi "ősi" ellenségek. A "falakat" ledöntve, vallások, nemzetiségek, politikai nézetek együttélését kell megtanulnunk. A másság és azonosság összhangját kell keresnünk, és nem a bűnösöket, ellenségeket. Nem lehet csupán a jólétet elvárni. Meg kell tudnunk őrizni nemzetiségünk sajátságait, hagyományainkat, gyökereinket. De e mellett fel is kell nőnünk a feladathoz, amihez közös veszteségeink és sikereink egy új utat jelölnek ki számunkra: létre kell jöjjön egy teljesen egységes európai államszervezet. Látnunk kell, hogy az unió egy esetleges szétesése nem fog megváltást hozni a szegényebb országok szàmàra sem. Fel kell végre mindenkinek ismernie, hogy őseink, áldozatukkal harcolták ki számunkra a békét, hogy végre felnőhessen egy olyan generáció, amelyik nem élt át háborút. Az Európai Unió az egyetlen esélye annak, hogy sikerüljön megtörtünk az évezredek óta saját farkápa harapó kígyó karmikus sorsát. A közös eszmerendszer gyengülésével erősödik a széthúzás, a háborús hangulat. Az unió felbomlása szikraként lobbanthat be egy végzetes háborút. Ezzel tisztában kell lennie mind annak, aki kifogásolja az európaiságot.

Gondban van a világ. A társadalom minden szegmensében érezhető. A kora reggel munkába álló pék szemében éppúgy látni a gondterheltséget, mint a sajàt hazàjukat elhagyni kènyszerült tömegek vagy az államvezetők szemében. A zaklatott tinédzserek, a jövőjükre kilátástalanul tekintő fiatalok körében épp úgy, mint az idősek tapasztalatokkal gazdag szívében. Mindenki tudja a lelke mélyén, hogy a világ rossz irányba fordult, és nehéz egyáltalán azt tisztán látni, hogy merre is kéne kormányozni hajónkat. Egyszerre tornyosul fölénk a legtöbbeket érintő szociális krízis (munkanélküliség, szociális juttatások csökkenése, nyugdíj ügyek), a társadalom elöregedésének problematikája, a bevándorlással kapcsolatos nehézségek, az energiapolitika, a gazdasági függés és annak válsága vagy épp a mérhetetlen környezetszennyezésből kialakult ijesztő jövőkép. De mind ezek mellett - és részben ezekből a félelmekből, gondokból fakadó - a minket körülvevő agresszió. A mérhetetlen agresszió, ami nemrég testet öltött egy szervezet színeiben, és nem kegyelmez sem embernek, sem eszmének, sem múltnak, sem jövőnek. Olyan nagy és ijesztő a harag mely táplálja, ami már-már megkérdőjelezi valódiságát. Olyan nehéz megérteni vagy csak szembesülni a létezésével európai szemmel, hogy kénytelenné tesz kételkedni benne, és más összefüggéseket keresni. Látva a hétről hétre megjelenő híradásokat erről a magát iszlamista terrorszervezetnek, kalifátusnak definiált tömegről, csak értetlenkedve lehet állni előtte. Itt teszem fel a kérdést, hogy miért nem lép fel közösen keresztény, muzulmán és zsidó vezető eme mélyről jövő sötétség ellen? Ezt az eszmét minden vallásnak, hitrendszernek, társadalomnak, minden lehetséges alkalommal és fórumon, minden józan embernek tagadnia kell, és tennie ellene. Hogy nem látják a vallások vezetői, hogy ami itt munkálkodik köztünk - mert elég a párizsi eseményekre gondolni, vagy a több tízezer európaira, akik önként harcolnak az ISIS oldalán -, az egy olyan helyről táplálkozik, amit eddig csak ritkán láthattunk. A bennünk lakozó gonosz manifesztálódásának lehetünk szemtanúi és áldozatai. Mert vallom, hogy áldozat az is, akit ártatlanul meggyilkoltak, de áldozat az is, aki elkövette azt. Akiben ez a gyűlölet egyszer gyökeret ver, abból nagyon nehezen lehet ezeket az indulatokat kigyomlálni. Nem támaszkodhatunk az európai jog- és normarendszerre, amikor megérteni és ítélkezni próbálnánk felettük, mert alapvetően ez egy teljesen eltérő értékvilágot valló „közösség”. A gyűlölet, a gyilkosság, a harag és az agresszió az alapvető motívuma. Nem hiszem hogy komoly államszervezetté kíván nőni, nincs infrastruktúrája, nincsenek hosszútávú tervei, kivéve, hogy mindenkinek a világon az ő nézeteiket kell vallania, míg másokra a halál vár. Hozzáteszem még a muzulmánokra is, akik nem hódolnak be nekik. (Boko Haram üdv a klubban!) 

Kétkedésemet velük kapcsolatban tovább erősítette az a hír, ami nem régen 21 keresztény kopt férfi lefejezésének kapcsán  megtalált. Félreértés ne essék! Nem szándékozom a halálukat megkérdőjelezni, még akkor sem, ha ez egy színpadi előadássorozat megkoreografált felvonásának is tűnhet. Honnan tudjuk általában, hogy amit a médiából kapunk az igaz-e vagy hamis? Ez költői kérdés, és ennél talán az üzenet - ami csak most kezdett körvonalazódni bennem - sokkal lényegesebb. Szembetűnő, hogy lassan szinte minden közösséget, értékrendszert szándékosan maguk ellen fordítottak. Mintha addig mennének el, amíg mindenki őket akarja majd bombázni, legyilkolni, eltörölni a Föld színéről. Mintha ki akarnák kényszeríteni a világ bosszúját. Mert mind e mellett a tanaik, a céljaik gyermetegek, összerendezetlenek, igazából céltalanok. Nincs egyensúlyban az, amit akarnak, és ahogy meg akarják valósítani. Egy érték nélküli világot szeretnének megalkotni. A mai ember számára ez szinte értelmezhetetlen. Világraszóló hódítást hirdetnek, komolyan vehető célok nélkül. Pusztítás, bosszú és mindent elemésztő tűz, sok-sok veszélyes, pszichopata lózung…  De semmi sem történik ok nélkül, ebben biztosak lehetünk. Valaki szállít számukra fegyvert, valaki ösztönzi őket a harcra, valaki hasznot húz belőlük. Törökország és maga Szíria is komoly mennyiségű olajat vásárol folyamatosan tőlük, ezzel megtámogatva az ISIS anyagi bázisát. Az iszlám vallásnak ez egy posztapokaliptikus szektája, mely a végidők purifikációját kívánja véghezvinni a Földön. Egy tény: a normanélküliség és a mérhetetlen hit együttese komoly veszélyt jelent a világ számára.

Ha körbetekintünk az orosz terjeszkedés és Putin egyre aggasztóbb katonai tevékenysége mellett, Észak-Korea hadgyakorlataival, afrikai diktátorok vérengzéseivel, gombaként növekvő terrorizmussal kell szembesülnünk. A helyzet abszolút nem megnyugtató, és erős abbéli félelmemet erősíti, hogy komoly erők törekednek egy világméretű háború kitörésére. Vallom, hogy Európa egysége, és szoros együttműködése az atlanti szövetséggel még mindig az egyetlen útja a Föld törékeny egyensúlyának fenntartására. Ez nem jelenti azt, hogy ez makulátlan, vagy tökéletes lenne, de az egyetlen esélyünk a kontinens békéje érdekében. Talán tényleg munkálkodik a világban a jó és a gonosz, melyek bennünk élnek, együtt alkotják énünket. Mindig együtt járnak, mindig együtt vannak jelen döntéseinkkor. Néha ennek, néha annak engedünk nagyobb teret. A korábban említett szociális Darwinizmus mellett, mely az ego és a hatalom szoros összefüggését jelenti, létezik egy másik fontos jelleme az embernek, mely segíthet ebből a körforgásból kiszakadni. Ez a fejlődés utáni vágyunk, mely a jellem szintjén csak szellemi és lelki fejlődéssel érhető el. Döntéseink során a mi kezünkben van a szabadság; tanulva hibáinkból, le tudjuk-e tenni a fegyvert, meg tudunk-e békélni önmagunkkal és ellenségeinkkel? Akarunk-e az emberré válás következő szintjére lépni, vagy folytatjuk uroborosi utunkat egy kilátástalan jövő felé?    

2015. február 23. 23:24 - Dombó Dániel

Dombó D.: De profundis (Psalm 130) Op.20. - Uraufführung/Ősbemutató

Psalmverarbeitung für Sopran und Tenor mit Orgelbegleitung/Zsoltárfeldolgozás szoprán és tenor hangra, orgonakísérettel. 

https://www.youtube.com/watch?v=w8bqp3hikg8&feature=youtu.be

Notengrafik/Kottagrafika: Hegyi Tamás

Konzert: Peterskirche (Wien)  11. und 17. März 2015 (20:00)

Mitwirkende/Közreműködnek: Madeline Ménager-Lefebvre (Sopran), Zita Nauratyill (Orgel), Daniel Dombó (Tenor) 

 
2015. január 20. 00:47 - Dombó Dániel

Kiáltás a szabadba (Írások/9.)

Egyik nap arról értesültem, hogy bár nagy filmrajongó vagyok, nem fogok látni egy számomra érdekesnek tűnő Hollywood-i filmet, mert az sérti mások értékvilágát, és ezért jobbnak látják nem bemutatni. Kicsit morcosan, de tudomásul lehet ezt venni.

Egyik nap arról értesültem, hogy az összes mozit és forgalmazót halálosan megfenyegették terroristák, hogy felrobbantják azon épületeket, ahol bemerészelik mutatni azt az amerikai filmet, mely a szabad szólás minden eszközével megpróbál rávilágítani egy tőlünk igen távoli világ gondjaira, szenvedéseire.

http://stanwrz.blogspot.hu/2015/01/az-interju.html

A gondolkozás szabadsága elidegeníthetetlen sajátja az embernek. Ez az egyik legfontosabb megkülönböztető jegyünk az állatoktól. Ezeket a gondolatokat viszont át kell adnunk egymásnak, meg kell osztanunk gyermekeinkkel, az utókornak tanulnia kell belőlük, legyenek azok akár tévesek is. Egy biztos, kitörölni nem lehet őket. Ebben van az erejük, és a veszélyük is. Annyi szenvedés és pusztulás után az ordas eszmék a mai napig is fel-felütik a fejüket. Miért olyan nagy gond, ha a szabad gondolkozók is kifejtik a saját eszközeikkel a világról alkotott véleményüket, adott esetben kritikájukat? Miért támadja meg rögtön a közvélemény egy része azt az újságot, ami hangot ad annak, hogy egy konkrét hitrendszeren alapuló viselkedési norma nem működik emberhez méltóan? Miért vesszük ezt gúnynak, miért kezdjük rögtön védeni azt az eszmerendszert, ami nőket aláz meg, elfásítja az elmét, megtöri a szellem és a test szabadságát? Miért állítjuk be sértőnek és Istent káromlónak azt a médiumot, ami karikíroz. Ennek a műfajnak ugyanis sajátja a torzítás, az előnytelenség kihangsúlyozása, a hibák felnagyítása. Ez ilyen. Minél nagyobb mértékben képtelen ezt valaki elviselni, annál igazabb a kritika. Véleményem szerint, ha a Jó Istent kritizálnám, akkor az azért lenne, mert mérhetetlen hibákat látnék a világban, amit Ő alkotott. Ettől nem lennék hitetlen, vagy rossz ember, csupán remélhetném, hogy járatja a magazint, amiben majd ez megjelenik.     

Együtt élni nehéz. Az integráció lemondással, veszteséggel jár. Elvesztünk kicsit anyanyelvünkből, nem tudjuk hazánk hagyományait a maga teljességében gyakorolni. Gyermekeinknek a haza szó már biztosan nem ugyanazt fogja jelenteni, mint nekünk. De mind így vagyunk ezzel, kik elhagyjuk a szülőföldünket, és új hazát keresünk. Nem mindenkinek való, nem mindenki képes megvetni a lábát máshol, beilleszkedni a már meglévő kultúrába, tudva, hogy a sajátját idővel részben elveszti majd.

Az együttélés kérdései, nehézségei sosem vallási alapúak, mindinkább politikaiak. Alapvető emberi jogunk a döntés, a véleménykülönbség és a változtatás képessége. Ha bárkit ebben a vallása, a hagyományai, a családja akarata, az ország, amiben él korlátozza, akkor csorbulnak emberi jogai. És azt a rendszert igen is, minden eszközzel kritizálni kell. A 21. században nem lehet olyan ország a Földön, ahol középkori nézetek és hasonló társadalmi körülmények között kell embereknek léteznie. Ahol hamis világképet plántálnak a gyerekek agyába, és halálos ellenségnek állítanak be mindenki mást. A legaljasabb, és egyben legolcsóbb megvalósítási módja ennek a tisztán politikai célnak, a tudatlanság sötét vermébe taszított nép, vallásos köntösbe bujtatott ideológiai képződménye. Csak hinned kell abban, amit „mi” tanítunk, csak azt kell megtenned, amit „mi” mondunk, és garantáltan üdvözülsz. Amióta világ a világ, ez megtörténik, és ez nem jó. Csak remélni tudom, hogy mi itt Európában megtanultuk a leckét, és a Liberté, Égalité, Fraternité eszményét, bár két világháború és 92.540.602 (Wikipedia) áldozat kellett hozzá, lassan kezdjük megérteni.

Ott, ahol a szegénység, az iskolázatlanság évszázados tradícióra nyúlik vissza, sokkal aggasztóbb a helyzet. A gyakran akadozó, bukdácsoló demokrácia, és a nehezen alkalmazható liberalizmus, hogyan vihető át a gyakorlatba egy olyan országban, ahol a lakosság hegyi birkapásztorokból, sivatagi beduinokból áll? Ahol éhező gyerekek kezében még sosem volt mesekönyv, de kézifegyver igen, ahol embereket fejeznek le, élve gyújtanak fel, ahol terhes nőket véreztetnek el? Ahol a félelemmel gúzsba kötött társadalmat vérszomjas diktátorok és fanatikus vallási vezetők irányítanak? Hogy kérhetünk számon ezeken az embereken bármit is, amikor mi fegyverezzük fel őket, amikor a Nyugat és a Kelet közötti játékszerek csupán.  

Vallásaink mind egy tőről, egy igazságból születtek. Ha agyon magyarázzuk is őket, és tudós koponyák az évezredes tradíciókból kihámozzák a saját önigazolásukat, a végére mind egy pontban sűrűsödnek össze: egyedül vagyunk, és csak a másikra számíthatunk. Ha a másikat ellenségnek állítjuk be, végképp magunk maradunk. Ember embernek farkasa lesz. Talán a génjeinkben van a hiba, talán lételemünk az örök forrongás, az agresszió, a hatalom és ego őrjítő akarni és akarni vágyása. Kábítószerünk pedig az önhittség élménye. Az Übermensch, melynek egész irodalma van, a felsőbbrendűség fundamentalizmusa, mely alattomosan beépülve a legkülönbözőbb vallásokba, hitté válik bennünk. A első hittan óta sulykolják belénk a legkülönbözőbb eszközökkel, hogy Te jobb vagy, mint a másik. Csak a mi hitünk ismeri ortodox módon az igazságot, a jót. A többi vallás jó esetben csak tévedés, rosszabb esetben maga a gonosz.

Miért nem azt tanuljuk azonnal, hogy testvérek vagyunk, és szükségünk van a másikra. Szükségünk van a sokszínűségre, mert az igazság különben mindig rejtve lesz előlünk. Búvó patakként mossa át lelkünket egészen addig, míg elkezdünk együtt hinni benne, és bátran a szabadba kiáltani. 

2014. június 09. 01:45 - Dombó Dániel

Az oltárkérdés, és az egyház bukása (Írások/8.)

Tudom kissé erős témakapcsolás, és nem is áll igazán ok okozati viszonyban egymással, de valamilyen szinten mégis van hatással egyik a másikra. A „haladni kell a korral” sok esetben nem jelent mindig jót, és fejlődést. Valami vagy megőrzi saját funkcióját és úgy él tovább, vagy ha nincs rá szükség, akkor múzeumba kerül. A kényszeres változtatás, és az igényekhez való igazodás, sosem hoz eredményt.

Mielőtt legutóbbi élményemet e témában megosztanám, fontos leszögeznem, hogy általában nem vagyok fundamentalista tradicionalista, és nyitott vagyok az új dolgokra, de mindent a maga helyén. A szembe oltár sokszor volt már kiváltója vitáknak. A tény, hogy legális, elfogadott. A liturgia ezzel is ugyanolyan értékű, mint e nélkül. A valóságban viszont számos teológiai kérdést és ellentmondást vet fel, amikkel kapcsolatban nálam szakavatottabbak már számos tanulmányt készítettek (pl.: Uwe Michael Lang: Az Úr felé fordulva). Az egyik sarkalatos tényt azért kiemelném: minden templom keletelve épül, a hívek nézőpontja keletnek tart, várva az újjászületést, a Megváltó eljövetelét. Azzal, hogy a pap az oltárnak hátat fordítva misézik, magának Istennek fordít hátat, és mutatja egy másik, kevésbé tetszetős testrészét. Továbbá saját szerepének fontosságát hangsúlyozza, ezzel is elterelve a figyelmet az oltárról.

Továbbgondolva az egyszerű hívőben is kételyeket támaszt maga a tény, hogy két oltár van. Melyik a fő oltár, és melyik a mellék? Az, amelyik már a templom kezdetétől fogva ott áll, díszes, és őrzi az oltáriszentséget (a bécsi Deutschordenskirche-ben például egy mellék tabernákulumban található, mellőzve a díszes szárnyas oltárt), vagy az, amelyik bár nem is áll összhangban a templom építészeti stílusával, mégis előrébb helyezkedik el, és szinte minden ott történik, hanyagolva az előbb említettet? Ha egy az Isten, miért van két oltár egy templomban? Tovább nem merülnék el ebben a kérdésben, inkább egy konkrét példán illusztrálnám.

Nem oly rég szerencsém volt a Melk-i apátság hatalmas épületegyüttesében járni, és természetesen az óriási barokk bazilikában is. Minden volt, mi szem szájnak ingere. Lenyűgöző pompa, hatalmas tér, széles márványlapok és gránit oszlopok, az apszisban díszesre megmunkált stallumok, sok-sok szobor, melyek mindegyike a legkisebb angyalkáktól az embernél is nagyobbra faragott ószövetségi ősatyákig, mind-mind aranyba foglalva. Tér és vizuális trükkök, kerekded formák, mozgás és villódzás, freskók, és egy fenséges orgona. A szépségpötty viszont a szembe oltár miatt esett meg. Képzeljük el az előbb említett templomot! A kereszthajó elején találunk egy fából készült, szögletes elemekből összetákolt, szürke padlószőnyeggel bevont emelvényt, mely képezi magát a kifejezéstelen, szocreál szembe oltárt, zöld puffokkal megspékelve. Hangsúlyozom, mind ez a kereszthajó elején van, és nem is az apszisban. Az apszis és a szembe oltár közötti tér kihasználatlanul tűnik a semmibe. A hívek a padokban ülve nem is látják az egykori oltárt, és a szentélyt, mert a középnél kicsit előrébb elhelyezkedő „új” oltár egyszerűen eltakarja. A vicc az egészben, hogy a hívek be sem fértek a templomba, hiszen így olyan kicsire zsugorodott a tér, hogy plusz székeket kellett behozni, amik a kapuban nyomorgatva lettek felállítva, miközben a templom nagyobbik, és fontosabbik része kihasználatlanul hevert parlagon. Én elhiszem, hogy az egyháziak egójának kedvesebb, ha a „műsort” közelebb tudják szolgáltatni a hívekhez, és így jobban láthatóvá válnak a főszereplők, de egy perce belegondolhatnának, ki is a főszereplő, és kiről szól egy szentmise. Az akusztika sem lehet probléma, hiszen már mindenhol mikrofonok vannak beépítve a templomokba. Arról nem is beszélve, hogy ez már gond volt a korábbi korokban is, ezért is építettek szószékeket, melyek célja, hogy a hangzást felerősítve, közelebb elhelyezve, a nép felé fordulva, egy emelvényről történjék a szövegek felolvasása, és a prédikáció. A szószék hanyagolása a papság lustaságával magyarázható.

Melk-i élményemet úgy tudnám még jobban leírni, mintha Rómában, a szent Péter tér bejáratánál felállítanának egy emelvényre egy mobil kápolnát, mondván, itt is igazi érvényű misét lehet celebrálni; sokkal egyszerűbb és gyorsabb, mintha a híveknek mindig be kéne gyalogolni a bazilikába. Igaz, hogy így még a látványát is eltakarjuk, de logisztikailag hatékonyabb. Sőt, érdemes lehet pár, a zeneiskolából is kihullott hangszeres gyerkőcöt odaállítani, és beidomítani őket a „Szeretlek Jézus…” kezdetű gitáros örökzöldre, hadd örüljenek a nagymamák, vagy egy-két frenetikus Gospel számot előadni, ha éppen szeretnénk több fiatalt becsábítani a misére, versenybe szállva a konkurens szektákkal. Egyszerűen felháborító, hogy nincs senkinek annyi szépérzéke, hogy észrevegye, ezek az eljárások, azon kívül, hogy elvonják a hívek figyelmét a templomok lényegéről, a 2000 éves tradíciókat sutba vágva, még teológiailag sem állják meg a helyüket. Mind ezen felül, ezzel tönkre vágják az egész templom építészeti stílusát, a szentmise funkcióját.

Ha szerettem volna fényképet készíteni Melkben, nem is tudtam volna, mert az egész teret kettévágta ez a borzalom. Számtalan ilyen esettel találkoztam Ausztriában és Magyarországon egyaránt. Ha nem is vezet ez az egyház bukásához, érdemes lenne megfontolni, hátha a káosznál van helyesebb út is.          

2014. március 04. 00:45 - Dombó Dániel

Noam Chomsky: A hatalom tömegeket manipuláló mesterkedéseinek lényege

1.) Az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal. Ennek érdekében figyelmüket el kell vonni a valós és súlyos szociális gondokról, mégpedig olyan hírekkel, amelyek társadalmi jelentősége kicsi ugyan, de érzelmileg erősen megérintik őket. Támaszkodjunk a bulvársajtóra, amely hű szolgánk lesz.

2.) A nép úgy kell tekintsen politikai vezetőire, mint a nemzet megmentőire. Ennek érdekében (elsősorban a média segítségével) hamis riasztások és nemlétező fenyegetések tömkelegét kell rájuk zúdítani, amelyek miatt aggódni, később szorongani kezd. Ha a szorongás elérte a kritikus szintet, lépj közbe és oldd meg a (máskülönben nemlétező, illetve általad gerjesztett) problémákat. Hálásak lesznek, s önmaguk fogják kérni szabadságjogaik csorbítását.

3.) A nemzetnek mindig készen kell lennie arra, hogy valami rosszabb következik. Ennek sulykolása érdekében használd fel a "fehér" propagandát (vagyis nyíltan a kormány irányítása alatt álló médiumokat), a "szürkét" (azokat a sajtótermékeket, amelyek csak részben állnak kormánybefolyás alatt), s a "feketét" (amelyekről senki sem gondolná, hogy valójában a hatalom szolgálatában állnak). Ezek karöltve azon kell munkálkodjanak, hogy egy olyan kormány képét vetítsék a lakosság szeme elé, amely minden erejével azon munkálkodik, hogy a jövő egét beárnyékoló sötét fellegek legalább egy részét elhessentsék a nemzet feje felől. A kemény, megszorító intézkedéseket fokozatosan kell bevezetni, mert így az emberek hozzászoknak a rosszhoz, sőt: örülnek, hogy még mindig nem a legrosszabb következett be.

4.) A nemzetet meg kell győzni, hogy minden rossz, ami aktuálisan történik, az kizárólag azért van, hogy a szebb jövőt biztosítsuk számára. Vagy ha nem a számára, akkor a gyermekei számára. Az emberek reménytelenül idealisták és hiszékenyek, akik ezt az érvet ("majd a következő generációknak sokkal jobb lesz, nekünk ezért kell áldozatokat hoznunk") évszázadokon keresztül hajlandó benyelni és elfogadni.

5.) Az embereket le kell szoktatni a gondolkodásról, s arról, hogy a történésekben felfedezzék az ok-okozati kapcsolatokat. Ennek érdekében a politikai vezetők egyszerűen kell megfogalmazzák az üzeneteiket, már-már infantilis módon, minimális szókinccsel, rövid mondatokban. A hallgatóság ily módon megszokja a felületességet, naív lesz és hajlamos az információs beetetések elfogadására.

6.) Minden adandó alkalommal az emberek érzelmeire kell hatni, nem a racionális gondolkodásukra. Bátorítani kell mindenféle emocionális megnyilvánulást, mert az érzelmeket sokkal könnyebb manipulálni, mint a rációt.

7.) Az embereket a lehető legnagyobb tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani, mert így nem lesznek motiváltak magasabb ideálok és összetettebb tervek megvalósításában. Butítsd le az oktatásügyet, tedd korrupttá és hozd a működésképtelenség küszöbére. Egy ilyen iskolarendszer a közvélemény manipulálásának ideális eszköze.

8.) A népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni.

9.) A nyájszellem erősítése prioritás! Az egyénben fel kell ébreszteni a szégyen- és tehetetlenség-érzetet, s választható (pontosabban választandó!) alternatívaként ezzel szembe kell állítani az igazodási, csatlakozási kényszert. Az egyéniségeket nélkülöző nyájat mindig könnyebb irányítani, ellenőrizni és befolyásolni.

10.) Mindent meg kell tenni az egyének megismerése érdekében. Ezt elérendő belső (és titkos) nyilvántartásokat kell felfektetni az egyén különféle (ízlésbeli, politikai, ideológiai, viselkedési) preferenciáiról, opcióiról, egyszóval teljes pszichológiájáról. Törekedni kell arra, hogy jobban megismerjük az egyént, mint ahogy ő ismeri önmagát. Fel kell használni a társadalomtudományok (szociológia, lélektan, csoportképzés pszichológiája, stb.) legújabb vívmányait céljaink elérése érdekében, de ezeket a lépéseket a legnagyobb titokban kell tartani. Megfoghatatlan, érzelmi töltetű, nagy és közös célokat kell kitűzni, amelyek alkalmasak arra, hogy lelkesítsék a tömegeket. Ha nyilvánosságra kerülnek, ezeket a törekvéseinket határozottan (ha kell: erőszakosan) tagadni és cáfolni kell.

 forrás: www.szineshir.hu

2014. január 07. 15:15 - Dombó Dániel

Az elveszettnek hitt Metró4 Hatástanulmány (Írások/7.)

Bevezetés

Jó hírem van, megkerült! Egy beteg – értsd szó szerint! – estémen, lázasan forgolódva az ágyban revelációt éltem át, és megtaláltam szürkébbik állományom rejtekén az elveszettnek hitt hatástanulmányt, mely a közelgő 4-es metró-avató bulira sikeresen megkerült.

Előzmények

Komoly vizsgálatok, társadalmi-nemzeti konzultációk és szakmai szervezetekkel való „lázas” egyezkedés után, megfejve a randa EU-t, végre megkezdődhetett a fúrás. Persze esetünkben mindenki fúrt mindenkit, csak a likat nem. Az idő pergett, a Baross tér szomorkásan várta újjáéledését, a népek meg szidták a Demszkyt. Végül szerencsénkre az apróbb zökkenőkön, nézeteltéréseken mindenki lovagias könnyedséggel átlibbent, vagy éppenséggel egy szerény BKV-s végkielégítéssel távozott. Az új metrószerelvények is kis nehézséggel, de végül stimmeltek a megépített sínpályákhoz. Megkezdődhetett a munka.

Még gimnazistaként jártam arra sokat, ennek már 10-12 éve. Azt biztosan megerősíthetem, hogy már azóta tartanak a felszíni munkák, a mai napig... És bár munkást ritkán látni arrafelé, én már látom az ”alagút” végét.

Küllemi beruházás, dizájn

Az, a napnál is világosabb, hogy a metró állomások kiépítése, környékük megszépülésével, modernizálásával jár együtt. (lásd pl. betonsiló a Rákóczi téren. Kár hogy eltakarja a Vásárcsarnok patinás homlokzatát.) Konszenzus van abban is, hogy mindent zöldesíteni kell. A Keleti pu. és környéke valóban elég szürke. Bár még mindig harci helyzet dúl a felszínen, mindenki számára látható az igyekezet. Szintén saját szememmel láttam, hogy a virágágyásokba szánt termékeny föld helyett, és a dús lombozatú ligetnek szánt fák tövébe, az építés során felhalmozott építési hulladékot, más nevén sittet, gondosan a növények alá helyezték el. Most végre szép szürke, sikerült a terv! Remélhetőleg április 6-án minden virágba fog borulni! Ha nem így lesz, akkor Gyurcsányt még mindig elő lehet venni. Jelenleg csikkek tízezreivel, és némi sörös dobozzal fedték le a talajt a téli fagyok ellen.

Termék felhasználási hajlandóság

Mindenki szeret gyorsan, modern környezetben közlekedni. Tehát hasznos a Metró4 projekt.

Jaj, bocsánat, ennél lehet, hogy az illetékes szervek mélyrehatóbban is foglalkoztak a kérdéskörrel, csak kiömölhetett a kávé, és így már nem vehető ki tisztán az írás. Én azért, laikus fejjel, úgy, hogy ezen a vonalon (Blaha-Újpalota) éltem és utaztam nap, mint nap hosszú évekig, megpróbáltam rekonstruálni ezt a részt.

Írjunk le a térképen egy viszonylag nagy sugarú kört, melynek centruma a Keleti pályaudvar. Ennek a körnek határa legyen a Rottenbiller utca (hiszen a II. János Pál pápa téren – leánykori nevén: Köztársaság téren szintén lesz felszállásra lehetőségünk), az István utca/Dohány utca, a Dózsa György út (Reiner Frigyes park, és környéke). A Fiumei út mentén és környékén lakók (Teleki tér, Dologház utca, Népszínház utca stb.) inkább a Pápa térre fognak elmenni, vagy a Blahát választják majd, mintsem bevillamosozzanak a Baross térre.

A Keleti majdnem közvetlen szomszédságában ezenkívül: az Aréna Pláza helyezkedik el (hol sokan nem laknak), a Stadion területe, a vasút széles vágányai valamint a Fiumei úti temetőben megpihentek találhatóak, kik hétköznapjaira nem igen lesz nagy hatással a 4-es Metró adta lehetőségek.

A fent felsorolt körben élő lakosság gyalog fogja megközelíteni a megállót. Ha kicsit nagyobbra kiterjesztjük a mért területet, akkor a Városligeti fasor felé tudjuk egyedül ezt megtenni, de innen már csak egyéb közvetítő járattal tudnak eljutni a lakosok a metróhoz. Könnyen lehet, hogy ők viszont inkább fogják a Nagykörúton közlekedő 4-es, 6-os villamost, és a trolibuszjáratokat választani.

Pontos számot nem tudok közölni, hogy így kibővítve, hány fő fogja a Keleti pályaudvarnál lévő megállót igénybe venni, de gyanítom kevesen.

Továbbá egy demográfiai kimutatás megmutatná számunkra azt is, hogy ezen területen hány család él, hány iskolás gyerek, és mekkora az idősek száma, kik kevésbé tesznek már meg nagyobb távolságokat. Például hol van a legközelebbi szakrendelő, kórház, iskola, amit mindenkinek el kell érnie tömegközlekedéssel.

Ezeket a paramétereket a legfontosabb vizsgálni, mikor felállítunk tenderünkkel kapcsolatban egy költségvetést a tervezett befektetendő, és működtetési költségekről (erre a megállóra vetítve) arányosan a társadalomra kivetített hasznosságával. A Keleti egy fontos közlekedési csomópont, de ha nem köt össze hasonlóan fontos csomópontokat, ha sok kevésbé kihasznált, mérhetetlenül drága megállókkal aprózzuk el a budget, akkor ez felvet kérdéseket.

Vizsgáljuk meg mind e mellett a beruházásnak a felszíni közlekedésre gyakorolt hatását, valamint azon nem elhanyagolható kerületeket, ahova még az ígéret szintjén, meg sem említették vezetőink – kik a szociális érzékenység területén meglehetősen alulfejlett érzékekkel vannak megáldva – a metró kiépítésének szándékát. De így van ez más vonalak esetében is. (3-as metró – Káposztásmegyer, 2-es metró XVII. kerület. A Csömör felé való meghosszabbítás lufi, hiszen ott már van Hév, ha ritkább is, de legalább van.)

De visszatérve a 4-es vonalra, fontos lenne a Bosnyák tér elérése. A dolog még ekkor sem kielégítő, hiszen a Rákóczi út, Thököly út, Csömöri út vonalának végén ott van a XV. kerület a maga ca. 40.000 fős lakótelepével, széles kertvárosával, Rákospalotával, bevásárló központjaival és forgalmas buszjárataival, melyek Újpesttel kötik össze. Az itt lakók nagy többsége a belvárosban dolgozik, itt jár iskolába, szórakozni, vagy akár orvoshoz is. Ez 2011-ben összesen 80.653 főt jelentett!

A korai csúcsban, (a többedig elengedett busz után) késésben, a szardíniává préselt utasokkal araszolnak a buszok és autók a Bosnyák tér felé, az egysávos úton. A remény teljesen szertefoszlik, mikor ez a Hungária körútig is eltartani látszik. Leszállni szinte senki sem fog, még a Keletiben sem! A Blaha Lujza tér az a pont, amikor gyakorlatilag kicserélődik a buszok utazóközönsége. Az új felszállók a Ferenciek teréig, vagy maximum a Móriczig mennek, majd a buszok egykedvű ürességgel hajtanak tovább Kelenföld felé.

„Egy föld alatt megbúvó, kötöttpályás vasúti jellegű közlekedő eszköznek, elsődleges célja a gyorsaság, hatékonyság, és a felszíni közlekedés tehermentesítése, ezzel tisztább, zöldebb Budapestet megőrizve unokáinknak!” /részlet a leendő-Dr. V. Dávid, a még meg nem írt kisdoktori disszertációjából, melynek címe: Hogyan vezessük szakszerűen Budapest tömegközlekedését. Érdekessége a dokumentumnak, hogy az egykori-Dr. S. Pál lektorálta/

Lábjegyzet 1: S. Pál tanulva saját, ifjúkori botlásából, V. Dávid figyelmét külön felhívta arra, ha netán idézeteket szeretne venni a híres bolgár sporttörténész Nikolaj Georgiev lányának, Sophia Georgiev által írt disszertációjából, melynek címe: Hogyan vezessük szakszerűen Szófia tömegközlekedését; akkor mindenképpen gondosan jelölje a forrást!

Az elmélet helyes, de sajnos, ez most úgy néz ki, nem jön össze. A buszok utasai, mivel a Blahára mennek, nem fognak átszállni a Keletiben. Örülnek, hogy a zsúfolt buszra felkínlódták magukat, gyerekestül, iskolatáskástul, szatyrostul, ahol a kismalac is túr… Az átlag kora reggeli utas, a benne felgyülemlő ingerültségével jobban is teszi, a súrlódások elkerülése érdekében, ha elkerüli a metróban sorfalat álló, fasisztoid ellenőrhadat. Szóval ezek után egy megállónyit még a busszal is bevállalnak, hiszen az egyszerűbb, és talán gyorsabb is.

Megoldási javaslat

Javasoltam volna, ha megkérdeztek volna, mint szavazattal bíró, döntéseim súlyával tisztában lévő magyar állampolgárt, hogy: a Blaha Lujza tér legyen a főcsomópont (a Keleti helyett) ahhoz a metróhoz, mely Újpalotáról indul, összekötve a külterületekben lakó tömegeket, a Nagy Lajos király útjával (Bosnyák tér), a Hungária körúttal és a Nagykörúttal. Ezt követve fordulhat a metrónk délnek, és így átszállási lehetőséget biztosíthat az Üllői úton a 3-as metróra, majd folytathatja útját Buda irányába. (Az külön örömmel tölt el, hogy tervbe vették a Budaörsig való meghosszabbítást. Tudni illik, ezen település az országban a leggazdagabb, biztosan nagy szükségük van metróra. 2011-ben az egy főre jutó, összevont jövedelem Budaörsön 2.805.000 Ft volt. http://index.hu/gazdasag/magyar/2012/10/03/budaorsiek_es_hegyvidekiek_kerestek_tavaly_a_legjobban/)

 

Lábjegyzet 2: További érdekesség, hogy kicsi utána olvasással kiderül, hogy már 1972-ben megszületett a 4-es metró első tervezete, és az a Blaháig ment volna. További információk: http://hu.wikipedia.org/wiki/M4-es_metróvonal

Záró gondolatok, javaslatok hasonló tenderek kiírására

Mivel ez a dokumentum csak most került elő, mikor már kész a likunk, félő, hogy funkcióját (lásd a fent említett disszertációból idevágó, kiragadott idézetet) ki nem használt, több 100 milliárd forintot felemésztő, polgárpukkasztó beruházás, választási sziruppal leöntött szülinapi zsúrját látjuk. (A 2012 októberében meghatározott összköltség 452,5 milliárd forint volt.)

Javasolnám új beruházásnak, hogy az 5-ös metró kösse össze Felcsútot az FTC Stadionnal érintve Debrecent! Az Unió biztosan ad majd pénzt erre is, hiszen a vótnyócév ellenére is, az elmúlt években nyújtott gazdasági teljesítményünk fénye elhomályosítja majd a le nem mondott Ali Rémhez hasonló kapitalista-imperialista-kommunista-izraelitőkéspista-gyurcsánybajnaista bankárok látását.

Lábjegyzet 3: A cinikus demagógia demagóg cinizmust szül. Ezért elnézést kérek. Aki szeretne jobban elmerülni a magyar nyelv ezen feneketlen kincsestárában, javaslom nézze a Hír Tv Célpont című műsorát.

Melléklet

Itt közölném a dokumentum titkosított részeit, ha nem lennének titkosítva.

(…) # ######## ###### ## #### ####. Or### ####or ########### bíz## meg Sim##### ##jost a ####### ######lezé#####. Ám eh##z Feke## Györg# eng###je is k######. Ő ezt csak ##kor ##ta meg, h# a Viga## #s a Műc##rno# is az ö#é lehe#. ########### ############ ### ## ##### ## ########.

####### ## #### ###### ##########? No jó, #onta erre Or### ####or, de a Nem#eti Együt#műk###s Rend###ré#en. ######## ######## ## ####### ######### J

Stadi## üg#ben pedi# az# hangsú##o#ta, h#g# ###### ######### ###### ##############. Traf#k ############### ### ## ####### majd mi ######### egy-k## sallert ## Euró### Unyión#k, ## ## ########### ################# #### ##. (…)

D.D.

2013. november 24. 14:34 - Dombó Dániel

Hajnalodik, avagy a Sithek bosszúja (Írások/6.)

Vannak törvényszerűségek az emberiség történetében, melyek ijesztően mindig egymást követve megtörténnek. Ha például az amerikai gazdaság hanyatlik, akkor mindig háború következik egy közel-keleti országban, képzelt vegyi fegyverek elpusztítása érdekében, vagy diktátorok megbuktatása céljábòl. Ha Európában bajok vannak, előtör a gyűlölet.

Munkanélküliség, elszegényedés, létbizonytalanság, kezelhetetlen adósságok, öregedő társadalom, ellehetetlenülő egészségügy, emelkedő bűnözési ráta, szociális katasztrófa, árfolyamzuhanás, fizetőképtelenség, piaci csőd. Ha ez mind valamilyen mértékben jelen van, akkor válságról beszélünk. Európa egy elhúzódó válságban van, ami mindig felerősíti a népek antiszociális hajlamát, mely elsősorban egyfajta nacionalista identitás keresésében teljesedik ki. Mindig így történik, kivétel nélkül. A válság súlya, és elhúzódása tud egyedül befolyással lenni arra, hogy ez mennyire nyer magának nagy teret. Ez megtörtént már korábban is, háborúba sodorta a világot. Mindenki tudja, átélte vagy tanulta történelem órán, és ismerjük a befejezését, mely 62 milló áldozatot követelt. Ennek ellenére, nap mint nap tapintható az antiszemitizmus. Pszichológiai megközelítése egyszerű, ha gondod van, keress bűnbakot! Ezt általában vallási vagy nemzetiségi alapon a legkönnyebb találni, kiknek amúgy is meg van a saját gondjuk egy idegen országban (asszimiláció kontra identitástudat). De lehet ez egy külső "támadó" erő is, vagy más megfoghatatlan ellenségkép.

Már az ókorban is üldözték a kisebbségeket, feláldozták, beolvasztották vagy elűzték őket. Még régebbre tekintve, antropológiai kutatások szerint a homo sapiens tudatosan irtotta a neandervölgyi előembert, abból a célból, hogy a saját fajtája legyen a térségben a domináns, tehát egyfajta faji alapú népirtást követtek el. A génjeinkben örökítjük ezt a hajlamot, és bár ez egy sok-sok ezer éves örökség, joggal tehetjük fel a kérdést; mégis, mi ennek a mechanizmusa, és hogy élhetjük át ismét a múltat, mit tudunk ez ellen tenni? A 19. századra a hétköznapi beszéd részévé vált a "zsidózás", utalva ezzel egyfajta negatív tartalomra. Gondolkodók, művészek, tudósok, városi polgárok, földbirtokosok és nemesi családok körében ez mindennaposnak számított. Mind e mellett az önállósodásra törekvő, jogaikkal nem megelégedett nemzetiségek, valamint a nagy egységbe vágyó, széttagolt, egykor szebb napokat látott birodalmak polgári lakosai között a nacionalizmus (és itt engedjék meg, hogy kicsit pozitív felhanggal használjam a szót) egyre erősebb teret hódított magának. Szerettek volna egy olyan önálló államot, ahol maguknak definiálhatják újra, mit is jelent szabadnak lenni; tehát jogállamot. Az első világháború nem szolgált kielégítő megoldásként ezekre a problémákra, sőt, a hatalmas és nem várt veszteségek, a lelki és társadalmi megrázkódtatás, a békekötés során a vesztes államok túlzott megalázása, oly nagyon elmélyítette ezt a válságot, hogy az törvényszerűen a második világháborúhoz vezetett. A kor egyik legfőbb hibája abban állt, hogy a nacionalizmust és az antiszemitizmust összekapcsolták. Bebizonyosodott, hogy e két fogalom befogadására hajlamos népcsoport (származástól, iskolázottságtól függetlenül) nagyrészt mindenhol a világban megegyezik. Véleményem szerint, a 2. VH előtti antiszemitizmus jelenlétét - bár elítélendőnek, és méltatlannak tartom a faji vagy vallási alapon való megkülönböztetést - valamilyen szinten elfogadhatjuk, mint szociológiai tényt. Viszont a holokauszt, és az átélt borzalmak után, ezt egyértelműen már nem tehetjük meg. Az emberiségnek ez volt az a pillanata, amikor olyasmit kellett volna tegyen, amire addig és azután sosem volt példa: tanulnia saját hibáiból! Ez javarészt elmaradt, főként a kevésbé fejlett országokban. A kérdést mégis fel kell tennünk, hogy hogyan képes ismét fel-felütni a fejét ez az ordaseszme?     

Pár hete egy budapesti buszon utazva két felnőtt fiatal férfi dialógusára lettem figyelmes, mely során erős gesztusokkal, és komoly érvrendszerekkel próbálták egymást meggyőzni saját igazukról. A téma a Csillagok háborúja volt. A vita kiélesedése az első három, és a második három epizód összehasonlítása körül kulminált. Mind ezt nagy elánnal tették, elemezték a karaktereket, a rendezést, és tanúbizonyságot tettek a történethez kapcsolódó komoly háttértanulmányaikról. Akkor kicsit megmosolyogtam őket, és rájöttem hogy ez a gyermekded jelenet hűen tükrözi a mai felnőtt társadalom érzelmi intelligenciájának szintjét. Később, mikor megtudtam, hogy van ma Magyarországon egy a Jobbiknál is radikálisabb párt, rögtön visszatért az előbbi párbeszédnek az emlèke. Mint ahogy szüleim generációja az Egri csillagokért van oda, én is nagyon szeretem ezt az űreposzt. Gyerekként megfogott a látványvilága, a zenéje, és inkább drukkoltam mindig a birodalmiaknak, mint a lázadóknak. A gonoszoknak általában minidig jobb űrhajóik vannak, látványosabb fegyvereik, tetszetősebb öltözékük, és ami a legfontosabb: minidig fegyelmezettek, szabályokra épülő, erős egységben állnak, és a hatalmat birtokolják. Alapvető (gyermeki) ösztön, hogy akarjuk a hatalmat. Inkább állunk (szavazunk) arra az oldalra, ahol a hatalom megtalálható, mert könnyen elhisszük, hogy ezzel mi is részesülünk a hatalomból, és az életünk így jobbá válhat. Aztán, én felnőttem... 

Hajnalban a legnagyobb a sötétség

Bevallom, döbbenten néztem a közvetítést a Magyar Hajnal Párt születéséről, majd magasröptű honlapjukat is átfutottam. Most még lényegtelen, hogy hány tagja van, inkább maga a tény iszonytató, hogy van rá igény, és létezése a 21. században, a keresztèny egyházak aszisztálásával, Európában - teszem hozzá: nem egyedüliként - megengedhető! A Jobbik mára elgyengült, puha, kevésbé radikális pártnak számít, ezért volt szükség a Hajnalra - mondják. Tehát vissza Erdélyt, és le a zsidókkal! De miért is vagyok ezen meglepődve? Nem ezt hallgatom már évtizedek óta? Vajon ki és hány NAGY Magyarország emblémát látott már a rendszerváltás óta, vagy csak az elmúlt 12 évben? Hányszor hallottuk baráti beszélgetések során, hogy "persze, a zsidók"? Azt azért nem merem kijelenteni, hogy ez egy felülről generált, tudatos elmeformálás lenne - mert konspirációkat megalapozatlanul nem gyártok -, de a végeredmény szempontjábòl ez nem releváns. Ez a két gondolat markánsan él mind az értelmiség, mind a értelmietlenség körében, és meghatározója az idősek és a fiatalok nemzeti önazonosságának. A legérdekesebb réteg a tanult fiatalság. Hogy képes egy kiművelt, olvasott egyetemista némán tűrni, sőt támogatni azt, amit ma erősödő antiszemitizmusnak hívunk?! Hogy lehet a HÖK nyíltan Jobbikos? Kérdéseimre a választ keresve, vissza kell térnünk a mesék világához. Születésünktől kezdődően, otthon és a közösségekben történő érzelmi intelligencia fejlődésének lemaradása okolható mind ezért, megrekedtünk a Csillagok háborújánál. Nem a műveltségről van szó, hiszen nekem is számos ismerősöm van, kik nagy tudású, világlátott emberek, és mégis képesek fájdalom érzetet generálni magukban, ha Erdélyről van szó (pedig semmi kézzelfogható kötődésük nincs hozzá), és általában a betüremkedő izraeli érdekek térhódítását teszik mindenért felelőssé, a mai naptól visszamenőleg a tatárjárásig. Ez történelem hamisítás. Az érzelmek felülírják legtöbbünknél a logikát. Legyen az kiművelt emberfő, legyen az egyszerű ember, az érzelmi intelligencia visszamaradottságának kihasználása mindig is egyértelmű eszköze volt és lesz a regnáló hatalmaknak. A felháborító mind ebben az, hogy a hatalom legfőbb hatalma a felelősség kéne legyen, mely például abban nyilvánul meg, hogy nem engedi ebbe az irányba fordulni az uralkodó nézeteket. Joggal kérdezhetjük, hogy mind ezt hogyan? Hogyan lehet egy demokráciában megálljt parancsolni egy párt létrejöttének, és közéleti szerepvállalásának, hogyha az minden demokratikus feltételnek eleget tesz? Ott kezdeném, hogy ahogy kommunizmus sem létezett soha, úgy igazi demokrácia sem. Ezek politikaelméleti fogalmak, a valóság mindig tele lesz kiskapukkal, módosításokkal, változatokkal. Mivel az ember gyarló, és ösztöneitől vezérelt, sosem lesz szabad, és így sosem élhet korlátok nélküli demokráciában. Szükség lenne egy szabályra, ami egyszersmind betiltja a Hajnalt, és minden egyéb hasonlóan szalonképtelen (és most nagyon finom próbáltam lenni) nézetet. Pálcát kéne már végre törnünk ebben az ügyben, mert ha nem tesszük, egyszer csak arra ébredünk, hogy ismét fekete autók várnak a ház előtt, és igazolnunk kell faji tisztaságunkat. 

Addig is egy javaslat választási indulónak: http://www.youtube.com/watch?v=oNFRlZId_LU

D.D. 

2013. november 15. 13:58 - Dombó Dániel

A demokratikus egypártrendszerről, avagy a kificamított pluralizmus (Írások/5.)

Demokrácia, egypártrendszer...e fogalmak külön-külön mindenki számára egyértelműek, világosak valamint magukban hordoznak a jelentésükön kívül, érzelmi tartalmakat is. Megéltük az egyiket is, és a másikat is. Mindnek volt hibája és előnye, kinek-kinek ez vagy az volt a szívéhez közelebb álló. Nem véletlenül terelem emocionális útra ezen fogalmak tárgyalását. Sajnos ma, egy kis kelet-közép európai országban az emberek többsége érzelmi alapon gondolkodik a politikáról. Ez köszönhető a nemzet hányattatott sorsának, a gazdasági gyengeségének, a nyugati szellemiségtől való mai napig tartó elzártságának, a rossz politikai vezetőinek, az elszenvedett sérelmek megbocsátásának, és az azokért való bocsánatkérés társadalmi szinten való elmulasztásának, és a veszteségnek, amikről úgy véli, sosem fogja kiheverni. Egy ilyen légkörben történt meg, ebben a kis országban a demokratikus fordulat 1990-ben. Demokratikus köztársaság lett, de igazából nem tudta ez mit jelent, és hogy pontosan az mire is jó.

A demokratikus egypártrendszer magában egy ellentmondás, nem létező fogalom, értelmezhetetlen tévedés. Mégis, a Váltástól eltelt pár évtized alatt, ez lett ennek a nemzetnek a politikai formája, és ez minden baj forrása, ami ma ebben az országban lezajlik.

Volt egy rendszerváltó jobbra húzó, fiatalokból álló párt, kik példaképeivé váltak a demokráciának, az önkényt elsöprő lendületnek. Tetteik, beszédeik mindenkire hatással voltak, a naív, a demokráciában még tapasztalatlan nemzet, és egyben a politikai vezetők számára is. Senki sem vette észre, hogy ez a fiatal párt, már megalakulása pillanatában magában hordoz egy olyan komponenst, egy DNS-t, amit elődeiktől örökölt, és tudatosan vagy sem, de azt a párt alapvető működésévé tette. Ez pedig az egyszemélyi vezetőhöz való hűség, egyfajta autoriter irányítást igénylő, "egységben az erő" politika. S bár eleinte fiatal, kevésbé támogatott párt volt, ami okán nem is figyeltek fel elemzők és riválisok ezen pártjellemre, de később 1998-ban már nyilvánvalóvá kellett volna váljon a párt ezen arca. 2010-ben jelentős választási sikerrel, minden eszközt e gondolat mellé felállítva nyerték meg a választást. Ezt követve nemcsak a párt belső működése vált ilyenformán piramis szerkezetűvé, hanem tudatos és elszánt céljukká vált az egész országot, annak minden szegmensét ebben a szemléletben átformálni, mindezt gránitszilárdsággal, a hatalom megtartása érdekében. Ennek eredményeképpen messze eltávolodott az ország a nyugati demokráciáktól, gazdaságpolitikája dilettáns döntések tucatjait eredményezte, és mélyítette a szakadékot az élet minden területén (gazdagok-szegények, fiatalok-idősek, baloldal és jobboldal, belföld-külföld, tanárok-családok, munkaadók-munkavállalók, vidék-város stb.) Ezt jelenti a kettészakadt ország.

Igazán, az idáig vezető út rövid vizsgálatával érthetjük ezt meg. Látni kellett volna ennek a pártnak a törekvéseit, észre kellett volna venni időben ezt az apró momentumot, mely meghatározta az egész pártot, és előre kódolta annak későbbi viselkedését. Tudni kellett volna, hogy hova vezethet ez a folyamat, ha túl nagy hatalmat szerez meg magának. De hogyan szerezhetett egyáltalán ekkora hatalmat? Ennek egyszerű receptje a következő: az ellen oldalt oszd meg, a sajáton pedig teremts monopol helyzetet! Ezzel elfedhető a diktatórikus hajlamod, és így azt csinálhatsz, amit csak akarsz. Hogy hogyan? Az ellen oldalt állítsd be a bűnös régi idők utódjának, a haza ellenségének, árulóknak, illegitimizáld  személyüket! Így csak a te, nemzeti, keresztény oldalad marad az egyetlen alternatíva, ahol történetesen egyedül te vagy. Kiestek mellőled, vagy inkább segítettél kiejteni, és elgyengíteni a többi jobb oldali pártot, és ezzel demokratikus tejhatalmat szerezhettél; megszülethetett a demokratikus egypártrendszer.

Az összes konfliktusnak, politikai hibának, a társadalmi elégedetlenségnek ez a kiindulója. Minden más csak ennek következménye. A baloldali ellenzék hibáinak nagy része, melyeket oly nagy lelkesedéssel rónak fel neki, ettől az ambivalens helyzettől erednek. Nem találja a helyét. Tudja, hogy csak akkor tud változtatni ezen, ha követi a hatalmon lévő párt logikáját, és egységbe tömörül, de nem tud azonosulni ezzel a szemlélettel, mert ugyanakkor demokratikus. Meg is egyezne a többiekkel, főként mert szükségük van egymásra, de érzi, hogy nem vesztheti el szuverenitását, elveit, mert akkor a közéletből hamar szublimálna. A tény az, hogy nagyon megbillent a politikai mérleg egyensúlya. Két egymást taszító politikai berendezkedés él együtt az országban. Ettől tűnik szétesettnek, erőtlennek a baloldal, ettől érezzük magunkat diktatúrában, és inkább a közönybe fordulunk, mert nem látjuk a megoldást, vagy ami még ijesztőbb, hogy már nem merünk véleményt formálni. Elhitetik velünk, hogy nincs alternatíva, mert ez sem jó, és az sem jó. Ez pedig tévedés. Az határozottan nem jó, ami most van, és ez alatt nem elsősorban a kormányzó pártot értem, vagy a bénázó ellenzéket, hanem azt a krízist, amiről e cikk szól. Ha lenne több jobb oldali párt, akkor ez nem történt volna meg. Akkor senki sem tudott volna olyan mértékű hatalomhoz jutni, amit korlátozás nélkül, féktelenül és ellensúlytalanul birtokolhatna. Ez a többpárti demokrácia lényege; a mind a két oldalon meglévő sokszínűség, ami egyben magát a demokratikus kontrollt is biztosítja! Ha egyértelműen diktatúra van egy országban, akkor tiszta sor, az ellen fel kell lépni. Ha egy országban rendesen működő (tegyük hozzá ez csak idea) demokratikus politikai berendezkedés van, akkor az normálisnak mondható. De ha ilyen disszonáns szituációval találkozunk, mint ebben a kis országban, akkor komolyan el kell gondolkozni, hogy mi lehet a megoldás?!

A jelenleg regnáló kormányzat és vezető párt rosszul működik. Hibás összetevőjét ki kell javítani. Nem funkcionálhat egy demokratikus országban diktatórikusan egy párt sem, még ha az így tűnhet sikeresebbnek is. A politikai vezetők felelőssége, hogy a nem szakemberekből álló, kicsit butuska népnek milyen politikai alternatívákat ajánl. Lehet, hogy úgy van ez a nép szocializálva, hogy szeret egy ember után menni, lehet, hogy úgy érzi, hogy ahol az erő, ott a siker is. Szeret hittel politizálni, igényli a "kedves vezért", és nagy hajlamot mutat nehézségeinek okát másban, külső erőkben meglelni. A politikai elit feladata éppen ezért óriási, mert ez egy "halmozottan hátrányos ország". A parlamentáris kormányzás, a törvénykezés mára csak egy színjátékká változott. A legfőbb tisztségek betöltői mind odaadó párthűséget, és ezzel egyfajta totalitárius motiváltságot mutatnak. Mindenki tudja, érzi legbelül - még a hatalmon lévők is - hogy ez így tovább nem mehet. A rendszerváltás óta lappangott köztünk, és most ereje teljében megjelent a diktatúra. Sokan bírálják ezt a szót, és túlzónak gondolják. Talán nincs még meg a mostani helyzetre a megfelelő kifejezés. Ez egy modernkori diktatúra, mely egyértelmű elemeit tartalmazza korábbi rendszereknek jobbról is és balról is. Egy olyan kevertről beszélünk, amit még nem érthetünk igazán, és épp ezért inkább szemérmesen kerüljük a meghatározását.  Ha mi képtelenek vagyunk ezt megoldani, az idő úgy is meg fogja tenni, és ez a rezsim saját maga miatt válik majd működésképtelenné (ennek jelei, bár erősen titkolják, de már mutatkoznak). Önnön vesztét fogja okozni, mert nem működhet diktatórikusan egy demokratikus párt. A kérdés, hogy ez mikor fog bekövetkezni, hogy addig a nemzet mit veszít, és hogy hogy fog újra talpra állni?  

D.D.

2013. november 12. 21:25 - Dombó Dániel

Shoah 75.

Pénteken emlékeztünk meg a Shoah 75. évfordulójáról. A kérdés – mely bennem megfogalmazódott – nem az, hogy vajon a ma generációjának mi az üzenet, hogy azoknak, kik szerencséjükre nem élték meg ezt a kort, miként lehet ezt elmesélni, hanem az, hogy egyáltalán, ennyi borzalom és embertelenség után, hogy volt képes ez a világ továbblépni?

A civilizációnk, hogy tudta megtenni, hogy felkelt a háború után, megrázta magát, és életösztönétől hajtva elsétált az időben. Ez nem csupán zsidó kérdés. A holokauszt és minden más borzalom mit átéltünk, olyan erős bélyeget nyomott az emberiségre, amit még a mai napik is érezni. Magunkban hordjuk mi is, kik nem láttuk. Köztünk mozognak szellemként a meggyötört árnyak, és hallani a sötét kor sikolyát. Csak magunkba kell néznünk lecsendesítve azt a sok zajt, ami nap, mint nap mérhetetlenül zúdul ránk a világból. Sok ezer értéktelen, lényegtelen, félrevezető szemét. Eltömítve érzékeinket, hályogot növesztve nem vesszük észre, hogy olyan törést követtünk el létezésünk menetében, mit lehetetlen jóvátenni. Megbuktunk a vizsgán, és nincs javításra lehetőség. Most az egész almafát téptük ki tövestül, embertelen emberek lettünk. Jelentés nélküli, céltalan, elveszett létformák. Ma sem kell sok, hogy egymásnak farkasává váljunk. Az antiszemitizmus mindenhol és mindenkiben jelen van. Vírusként terjed, és hordozóvá tesz bárkit. Óriási bűnnek tartom ennek az érzésnek a tudatos gerjesztését. Ez a teher, melyet magunkban hordunk, végtelen veszélyeket jelent. Az igazi válság bennünk zajlik, a világ csak leképezi azt, reagál rá. Megrekedtünk.    

Szembe kell néznünk ezzel, mert van még jó is e világban. Talán csak egy apró lélekrezdülés hiányzik. 

D.D.

Címkék: holokauszt Shoah
2013. március 25. 11:57 - Dombó Dániel

Két történet a férfiak (Írások/4.)

Benjamin Britten: Curlew River & The Prodigal Son

Idén tavasszal a Neue Oper Wien társulata a nagyközönség előtt két kevésbé ismert egyfelvonásos operát visz színre Benjamin Brittentől.

A művek a kamaraopera, illetve templomi opera műfajába sorolhatóak. A műfaj meghatározása elsősorban az előadói apparátust jelzi, hiszen az operáktól megszokott „tömeg” most elmarad. Mindösszesen 4 férfi szólista, 8 fős férfikórus (The Prodigal Son-ban ez egy fiú kamarakórussal, és egy szólista fiúval kibővül) valamint 8 fős zenekar szerepel (brácsa, alt fuvola/piccolo, hárfa, orgona, bőgő, ütő, trombita, harsona). A színpad igen kicsi, és a jelenetekhez szükséges díszlet is tömörített, csupán jelzésértékű (Minimal Art stílus). Ami a legfontosabb, hogy mind e mellett, a megzenésített tartalom sem kíván többet. Britten mesterien él olyan zenei eszközökkel, amik képesek ilyen szűkre szabott apparátus esetében is, minden apró mondanivalónak a zenei megfogalmazására. Sűrű és színpompás zenei effektusok, egyéni hangzás és játékmód, kifinomult és újszerű harmóniavilág, és természetesen a gazdag ritmika. Mindez az összeszokottságban és felettébb nagy önkontrollal és koncentráltsággal rendelkező, a legmagasabb nívót bíró hangszeresek előadásában hallható. A kórus is kiválóan helytáll, az olykor igen-igen nehezen megszólaltatható helyeknél is. Mivel igen kicsi a létszám, így mindenki szinte szólóénekesként szerepel. A karmester (Walter Kobera) és a rendező (Carlos Wagner) hihetetlen maximalizmusa és mindenre kiterjedő figyelme, valamint az előadók és a stáb tehetsége és elszántsága egy kimagasló zenei estét teremt a hallgatóság számára. A rendezés oldaláról érdemes még külön megemlíteni a Caracasból származó, Spanyolországban élő, de gyakran Bécsben rendező Carlos Wagnerre jellemző sajátosságokat: dinamizmus, expresszivitás, az egyszerű és legkisebb színpadi elemek maximális kihasználása, az előadók egyéniségének, saját ötleteinek beépítése, a zene, a szöveg és a koreográfia mesteri összhangja valamint a színpad funkcionális kibővítése a nézőtér bevonásával.   

A templomi jelző az orgona használatán túl még egy sokkal jelentősebb elem miatt válik igen találóvá. Mind a két mű egy-egy latin nyelvű, gregorián himnusz éneklésével kezdődik és zárul, valamint a Curlew River-ben egy közös imádságban is része lesz a közösségnek, melynek további elvont vonatkozásai lesznek. A gregorián dallamot mind a két mű esetében a szerző tovább szövi, és fel is használja emblematikusan, további más témák, és azok transzformációival együtt.

Hogy miért a férfiak szemével? A fent említett apparátus férfi összetételén kívül, maga a szerző is férfiként való látásmódjával fogalmazza meg gondolatait, érzéseit, a karmester és a rendező is férfi, valamint a zenekar tagjai is zömmel férfiak. Mind ennek nem férfi soviniszta konzekvenciáira szeretnék rávilágítani, hanem arra, hogy vannak zenék, amik férfiasabbak, mint mások. Ezt erősíti az előadók összetétele, de ami fontosabb, hogy az adott zene hangulata már magában is érezteti ezt a látásmódot, egyéni erotikus jelenlétet, férfias érzelmeket sugall.

Ennek legerőteljesebb megjelenítése a Curlew River őrült női főszerepe, amit maga a szerző tenor hangra képzelt el, ezzel is elősegítve a szerep disszonanciáját. Mit érezhet egy anya, ha elveszíti egyetlen gyermekét? Hogy viseltethet a világgal szemben, s majd szépen lassan, hogy veszíti el önnön kontrolját, miként taszítja saját képzelgéseibe magát? Azt be kell látnunk, hogy egy ilyen dráma talán a női lelket és szellemet még inkább tönkreteszi, mint a férfiakét. Ennek átérzése és színpadi megjelenítése nagy és súlyos feladat, még egy női előadónak is. Alexander Kaimbacher professzionális, férfi énekes előadóként komolyan elmélyült a szerep megértéséhez szükséges érzésekkel, látásmóddal. Mindezt talán az is elősegítette, hogy saját kisfiával játszhat együtt ebben a megrendítő szerepben. A felfokozott hevületű jelenet végül egy közös imaórába torkollik. A tébolyult nő számára a szentáldozás közben egyszerre megjelenik látomásként a halott gyermek, s a gyermeki sírt üresen találja. Ekkorra már végleg elszakadunk a realitásoktól. Nem véletlen, hogy az áldozás során jelenlévő feltámadt Krisztussal párhuzamban történik ez a jelenés is.

Ebben az operában további fontos jelképként jelenik meg a folyó, mely jelentéstartalma mélyen elemezhető, és sűrűn alkalmazott a művészetben (gondolhatunk csupán a Rajnára, a Tiszára, a Tigrisre, a Jangce folyóra, a Mississippire vagy akár a mitikus Styxre.), a hajós, és a vándor, a hold és az égtájak. A színpad közepén elhelyezett hosszú fa szerkezet pedig egyrészt csónakként, másrészt oltárként, harmadrészt pedig koporsóként szolgál. Mind a három jelentéstartalom külön-külön, és így együtt is erős színpadi elemként hat. Szerepelnek továbbá madarak különböző megjelenési formában, melyek végig feszültséget keltve kettéfeszítik az értelmezhető dimenziót. A műben az őrület zenei megfogalmazásaiból talán az egyik legjelentősebb témát emelném ki; egy tritonus-ra épülő kis frázist, mely téma többször, több féle hangszerelésben is előkerül, mint egy fajta fixaidea. A feloldás végül nem marad el. Az anya megsejti, hogy halott gyermeke így üzent neki, hogy ahol most van ott jó neki, és megnyugodhat a lelke.

A tékozló fiú története, és annak feldolgozása nem egyedi az alkotó művészetben. A The Prodigal Son mégis egy újszerű, időn kívüli térbe helyezi ezt a bibliai történetet. A Shakespeare-i drámák prológusához tudnám hasonlítani az opera elejét. A szerepek, a narrátor által – látszólag spontán módon – kiosztásra kerülnek a színpadon összegyűlt, hétköznapi fiatalok között. Lesz ifjabb és idősebb fiúgyermek, és lesz bölcs, ősz apa valamint szerepet kap az ördög is. A konfliktus mindenki előtt ismert; a léha, tiszteletet nem ismerő, megbízhatatlan, és gyenge jellemű kisebbik fiú kapja meg apja kitüntető figyelmét, s majd világi jussait. Ő ezeket elherdálja, enged az ördög kísértésének, és a romlás gyors és meredeken lejtő útjára lép. Elsőként az alkohol, majd a feslett nők (akiket ismét férfiak alakítanak) és végül a szerencsejáték, és azok közül is a kártya rabja lesz, melyről tudni lehet, hogy az „ördög bibliája”. A nagyobbik fiú mind e közben, akit születési joga okán is megilletnének ezek a járandóságok, háborog, elégedetlen, dühös és csalódott. Vad indulatok izzanak a színpadon, testvér, testvér ellen szegül. Végül viszont mind megértik, a bölcs apa pont azért figyelt mindvégig jobban kisebbik fiára, és pont azért segítette őt jobban, mert ő szorult arra rá. Meg kellett tapasztalja a kísértést, és az elbukást ahhoz, hogy felnőjön a bátyjához, s részesüljön az igazi kincsből: a családi szeretetből; hogy megértse az összetartozás érzését. További érdekesség és egyben egzotikum, hogy a szereplők végig a japán No-színházak mintájára készített maszkokban szerepelnek.   

A Neue Oper Wien e két mestermű bemutatásával ünnepli 20 éves jubileumát a bécsi Kammeroper Színházban. Mindenképpen ajánlom mindenkinek, ritka és érdekes zenei élményt nyújthat ez a két opera, mély és megrendítő, szórakoztató és katartikus érzéseket válthat ki a hallgatókból az előadás.

D.D.

2013. január 17. 12:40 - Dombó Dániel

A Cantus Arcis Kórus vízkereszti bemutatkozó koncertje

http://www.facebook.com/events/459980940736212/

Videntes Stellam Magi 

„Epiphanias” Debüt-Konzert der Wiener

Cantus Arcis Chor’s

20. Januar 2013.  (17:30)

Malteserkirche   (Wien, Kärntner Straße 37. 1010)

 

Mitwirkende:

Réka Kis (Sopran), János Ripka (Cello) und

Zoltán Tegyei (Orgel)

 

Dirigent:

Mag. Dániel Dombó

Freie Eintritt

2012. november 22. 23:35 - Dombó Dániel

Akció a határon (Írások/3.)

Az ember nem is hinné, milyen könnyedén keveredhet egy akció teljes közepébe. Egy szürke hétköznap ültem a tömött vonaton, épp Bécs felé tartva, kissé álmosan kitekintgetve a vonat ablakán, figyelve a velem szemben ülő német turisták beszélgetését. Nem hallgatóztam, csak épp, hogy egy-egy szót figyeltem meg, amikor első megállónknál, a Kelenföldi pályaudvaron felszállt egy népes afganisztáni család; apuka 3 hasonló korú gyerekkel (8-14 év közöttiek, egy lány és két fiú), egy fiatal kis nővel – gondoltam az édesanyjuk – és egy érdekes hatodik személlyel. Ő egy néger muszlim nő volt, nem illett bele a családba. Azt csak azért tudom, hogy együtt utaztak, mert a magyar jegyellenőrzésnél, a nő a jegye is, a többivel együtt, a férjnél voltak, ezenkívül az összetartozás semmi más jelét nem mutatták.

A vonaton nem volt sok hely, így mindenki külön-külön tudott csak leülni, és angolul is csak a férfi tudott valamennyire. Az első furcsaság, azonkívül, hogy senki senkivel nem beszélt az egész úton – kivéve a kis nőt, aki egyszer odament az egyik fiúhoz –, az a jegyekkel volt. A kalauz megállapította, hogy mind a hat fő jegye egy későbbi vonatra szól. Lévén gyerekek, lévén nem is értették, hogy mi a probléma, és legfőképp, mert a magyar kalauzok sem beszéltek túl jól angolul, egy gyors konzultálás után abban maradtak, hogy hagyják továbbmenni a családot, végül is nagy bűnt nem követtek el. (Itt jegyezném meg, hogy egyszer hasonló helyzetben voltam én is, ezen a vonaton. Engem megbüntettek, a magyar kalauz próbált átvágni, majd leszállított. Kár, hogy tudtam magyarul…)

Utazunk tovább, én harcolok az álmossággal, néha lecsuklik a fejem, amire meg felébredek, majd ismét kezdek elszenderedni, mikor hirtelen, Mosonmagyaróvárnál a férfi feláll, magához veszi laptopjának táskáját, és elmegy. Nem hittem, hogy leszáll, mert se szó, se beszéd hagyott ott mindenkit, és a többieket sem zavarta túlzottan a dolog. Egyszer csak Hegyeshalomhoz érünk. Megjelent egy csapat rendőr, és kérték fura utazóink útlevelét. Az apa sehol. Szegény gyerekek, sajnáltam őket, még azt sem értették, hogy mit jelent az, hogy Passport. Bezzeg szomszédjaim, a német fiatal pár, már kezdték értetlenül elővenni, mire megnyugtattam őket, Magyarország már/még az unió tagja, nekünk nem kell Passport. Visszatérve utazóinkra, igen rossz lehetett, hogy már többen is a vonaton őket nézték, és nyíltan azon gondolkoztak „már megint azokkal az arabokkal van valami gond”. Sajnáltam, főleg a gyerekeket, de ugyanakkor én sem értettem, hogy eddig hogy jöttek útlevél nélkül? Pár kínos perc múlva már a peronon üldögéltek mind a négyen. Négyen, mert az afro hölgytől nem kérték a papírjait, gondolom neki volt is, mert magabiztosan olvasgatott az események közben. A vonat szokatlanul sokat állt. Az utasok kezdtek fészkelődni, ki-kinézegettek az ablakon. A rendőrök a kalauzok segítségével végigfutottak a vonaton, keresték az apát. Hiába. Ami feltűnt, hogy a négy utazónak a szeme sem rebbent, nem próbáltak magyarázkodni – akár a saját nyelvükön – nem játszották meg magukat, mintha erre számítani lehetett volna. Ekkor kezdtem gyanakodni, mert több dolog sem stimmelt, sok volt a hiányos elem. A többi utazó arcán is bizonytalanság ült. Sok minden megfordult bennem, mire a vonat ismét elindult, és átlépte a határt. Mi van, ha ez elterelés, és esetleg bomba van a vonaton. Ez volt a legsötétebb elképzelésem, de nyugtatgattam, magam, hogy a fekete nő még itt van, addig meg csak nem robban. Nagy meglepetésemre egyszer csak a nő, telefonján elkezdett valakivel folyékonyan magyarul beszélgetni. Teljesen elbizonytalanodtam, ha tud magyarul, miért nem segített az ismerősein? Majd megjelent az osztrák kalauz, s a nőnek nem volt jegye. Ám a nő ezt tudta, már euróval a kezében várta a kalauzt, s az első megállónál le is szállt. Na, én ekkor ismét kicsit aggódni kezdtem, de kíváncsiságból, és mert egy ismerősöm várt a Westbahnhofnál, tovább utaztam. Végül nem volt semmi bomba, mindenki épségben megérkezett Bécsbe. Sokat töprengtem az úton ezen az élményemen, de sehogyan sem tudtam a látszólag össze nem egyeztethető eseményekből egy egészet alkotni.

Elmeséltem bécsi barátomnak, aki rögtön megoldotta a kérdést. Említette, hogy jelenleg komoly gond az afgán illegális menekültek ügye, sokan próbálnak bejönni az unió területére. És ekkor megvilágosodtam. A nem túl barátságos arcú férfi, ki egyáltalán nem is hasonlított a gyerekekre egy embercsempész volt. Bizonyára úgy szólt az egyesség, hogy behozza őket Magyarországra, és elkíséri a Bécs felé vezető vonaton, de még Hegyeshalom előtt leszáll, biztos, ami biztos. De volt egy társa is, a fekete nő. Az ő dolga lett volna utazóink továbbszállítása Ausztriában. De mivel lebuktak a határnál, a megállapodás szerint, a nővel semmilyen kontaktust nem teremthettek, és a többi utazó sem sejthette, hogy együtt vannak. De én tudtam, hiszen a nő jegye is a férfinél volt, aki mikor sietve leszállt, véletlenül magával vitte mindet, ezért kellett a nőnek büntetést fizetnie.

Megdöbbentő, hogy egyik pillanatról a másikra belecsöppenhetünk egy ilyen eseménybe. Szinte észre sem lehet venni, és kétlem, hogy sokan lennének, akik megértették, hogy mi is történt velünk az úton. Vajon most hol lehet ez a család, ha egyáltalán ez egy család volt? Most is sajnálom azt a három gyereket, sajnálom, hogy otthontalanokká váltak, hogy ilyen fiatalon, ilyen hányattatott sorsuk van. Talán szüleik sincsenek, talán a család minden pénzét összeadta, hogy ezt a pár gyereket egy jobb világban tudják. Mára minden bizonnyal visszatoloncolták őket. Ha van a családnak pénze, még találkozhatok velük egy Budapest-Bécs vonalán közlekedő vonaton. Hogy mit tennék akkor? Igazából fogalmam sincs. Talán drukkolnék nekik, és remélném, hogy akárhová is mennek, ott jobb lesz nekik, de lehet, hogy saját biztonságomat jobban félteném. Talán kerülném a tekintetüket, és talán elfordulnék tőlük nézve a vonat mellett sebesen futó tájat.

 

Dombó Dániel

2012. szeptember 28. 00:13 - Dombó Dániel

Egy beteg kor beteg zenéje, avagy Ligeti és a világvége (Írások/2.)

Egy rendkívüli előadás előtt van most a bécsi közönség. Pár nap, és megismerhetik Ligeti György Le Grand Macabre című operáját, pontosabban misztériumjátékát. Rendkívüli programnak ígérkezik, többek között azért is, mert kiváló előadók fogják megjeleníteni Ligeti vízióját egy esetleges világvégéről.

A mű előadásának apropója a maja naptár által megjelölt időpont, mely modern értelmezésben 2012 decemberére teszi az elkövetkezendő apokalipszist. Szerencsénkre a mű végén elbukik a testet öltött halál (Nekrotzar), és mindent megtisztít a gyermeki lélek őszinte szeretete, aminek következtében a világégés is elodázódik. Bár, azt meg kell jegyeznem, hogy a brutális mészárlás, még ha csak színpadi keretek között is, nem marad el.

A mű története talán kevésbé lényeges, nem is lehet oly módon követni a cselekmény menetét, mint azt egy más operánál megszokhattuk. A karakterek többnyire statikus figurák, inkább elbuknak, mint sem fejlődnének. A lényeg és egyben a tanulság, az a hangulat, az az életérzés, ami sajnos a modern korban mindig is jelen volt az emberi lélekben, és most ismét erősödni látszik. Talán az a legijesztőbb, hogy ily könnyedén megértjük, hogy ennyire közelinek érezzük a műben felvetett súlyos problémákat, az embertelen karaktereket. Ligeti mesterien megteremtette zenei és a zenén túli eszközökkel azt a kilátástalan, lelkileg összeomlani kész társadalmat, mely önmaga rohan saját vége felé.

Ennek erős ábrázolásaként például a társas kapcsolatok válságát emeli ki, mely elsősorban szexuális viselkedésünkben is megmutatkozik. Most nem elsősorban a váratlanul megjelenő leszbikus pár (zenei) enyelgését említeném, mely érdekesen izzó légkört teremt a színházban, inkább hangsúlyoznám az őket követő színt, mely egy házaspárról szól, és egyben a férfi-női viselkedésmodell torzulásáról. Életükben a szex, csupán egy kötelező macera, vonjuk le a tanulságot, mikor látjuk, hogy a férj (Astradamors) szinte remeg a félelemtől, mikor felesége ráparancsol, hogy itt az idő az együttlétre, majd kicsivel később mások is közreműködnek ebben a cselekvésben, az érzelmek teljes kizárásával. Szürreálisan obszcén orgia veszi kezdetét. A nő vágya kielégíthetetlen, a férfi pedig inkább halottnak tetteti magát, mintsem egy felnőtt férfihoz méltóan viselkedne. Majd az aktus után a nő az alkoholba menekül, a férfi pedig hódol magányos hobbijának.

Fontos szerep jut a második felvonásban a Janus-arcú politikusoknak is, kik az élethez hasonlóan nagyon különbözőeknek mutatják magukat (Fekete Miniszter, Fehér Miniszter), mégis teljesen hasonlóak. Egyik sem mond semmit, és azt is csak a nép megtévesztésére, saját hatalmuk megtartására. Mind e közben a tehetetlen, kormányzásra teljesen alkalmatlan Gogo herceg nem képes döntéseket hozni, sodródik a két miniszter és a nép akarata között. Pedig a megtévesztett nép vezetőjüktől várná a védelmet, majd ennek hiányában behódolnak a sötétség angyalának, s ekkor elszabadul a pokol.

Óriási színészi játék, szélsőséges énekesi feladatok, gazdag és sokszínű hangszerelés, és számtalan egyéni effektus használata (autódudákon előadott toccata, vadkacsa hang, énekesi hangtorzítások, a hangszerek egyedi megszólaltatása), valamint hihetetlen koncentráció jellemzi az előadást.

dies_illa_froehlicher_weltuntergang_neue_oper_wien20121003200513.jpg

A zenészeken kívül komoly stáb dolgozik a látványon, a díszletektől a világításon át a ruhatervezőkig és a sminkmesterekig. A színpadon minden momentumnak, még a legkisebb szemétdarabnak is fontos, mögöttes jelentése van. Például a sarokban álló almafa, melyen már összesen csak egyetlen egy gyümölcs lóg, az összes többi leszakítva a földön hever, vagy az összetört halottaskocsi csomagtartójában lévő, a végítélet egyik eszközeként használható harsona. A legfontosabb cél mégis a közönség sokkolása, melyet a kitömött állatok, a nyitott tárolóban fekvő, felcímkézett halottak, a részeg hajléktalan, ki a mű elején a Dies irae halotti mise sequentiáját dúdolgatja, a végletekig feszített és egyben nyomasztó zene juttat kifejezésre (pl.: totális atonalitás, poliritmika). Fontos elem, a különböző zenei stílusok keverése a barokktól a romantikus stíluson keresztül az avantgárdig és a popzenéig. Az eredmény egy groteszk, kínosan vicces, szomorúan ijesztő zenei világ, egy önmagát kigúnyoló haláltánc. „Ligeti akusztikai hulladék anyagból, készen talált tárgyakból építkezik, ezeket ágyazza bele sajátosan egyéni stílusába.” (Wikipedia)

A zenei és színészi feladatokból komoly részt vállalt a Wiener Kammerchor 32 tagja, kik például több alkalommal egy Bach korált énekelnek a közönség soraiban ülve, ám azt torzítva orrhangon, tritonusz párhuzamban. Fontos megemlíteni a rendezőt; Carlos Wagnert, ki hihetetlen kreativitással, a legkisebb részletekre is figyelve megrendezte az előadást.   

A nézőnek nem elsősorban felemelő esztétikai élményre kell számítania, de mindenképpen jó szórakozásnak ígérkezik az előadás. Talán több is lesz annál.

 

Dombó Dániel

További információk:

http://www.neueoperwien.at/index.php?where=now&lng=de&id=55&y&work_id=075&sub=brief

 

373139_501132006565746_966730837_n.jpg

2012. szeptember 27. 23:49 - Dombó Dániel

A magára maradt fiatalság (Írások/1.)

Él ma Magyarországon egy lány, egy 18 éves fiatal felnőtt, ki a napokban szembesül azzal a ténnyel, hogy nincs értelme az életének. A lány nincs ezzel egyedül…

Hogy a dolog mélyére lássunk muszáj lenne részletesen megvizsgálni az idáig vezető társadalompolitikai eseményeket, ezen belül is főként, ami a családok helyzetével, és az oktatás rendezetlen, dilettáns módon történt átszervezésével kapcsolatos. A probléma összetettsége végett nem a konkrét megoldást keresem, csupán szeretném feltárni azt a helyzetet, ami egy elveszett generációhoz vezetett (a teljesség igénye nélkül).

Az ország jövője mindig a fiatalokban rejtőzik. Ismert, közhelyes megállapítás, hasonlóan ahhoz, hogy olyan az ország, amilyen annak iskolarendszere. Magyarországon 2012-re elértük, hogy a fiatalok többsége nem tudja, mit kezdjen az életével, aki teheti, külföldön veti meg a lábát, vagy legalábbis ott szeretne munkát vállalni. Mára általános jelenség a fiatal pároknál, hogy nem mernek gyermeket vállalni, nem tudnak maguknak otthont teremteni. Az alkoholizmus, a dohányfogyasztás, a szív- és érrendszeri megbetegedések, a családon belüli erőszak, a munkanélküliségi mutatók, az öngyilkosságot elkövetők száma a legmagasabbak hazánkban, melyek öregedő társadalmunk életszínvonalának erős zuhanásában is megfigyelhetők.

A szétzilált magyar családok a rendszerváltás óta egyre szegényednek, gyorsulva mélyül a szakadék és az ellentét a tehetős családok és a nélkülözni kényszerülők között. Ez a megosztottság érezhető az élet más területén is, s a folyamat korábbra nyúlik vissza, de cikkem rövidsége végett arra a fiatal, reális perspektíva nélküli, magára maradt (alacsonyabb iskolázottságú) generációra koncentrálnék, akik épp most szembesülnek a világ gondjaival.

Az iskolarendszer, épp úgy, amiként minden más, az évtizedek alatt számos változáson ment keresztül. Különböző, egymásnak ellentétes elvárásoknak kellett megfelelnie, hozzáértő, és gyakran kevésbé hozzáértő rendelkezésekkel módosították azt, elsősorban nem a diákok és nem a pedagógusok érdekeinek megfelelően. Az eredménye ennek a kaotikus őrületnek a teljes zavartság, az oktatás színvonalának zuhanása, az ellenőrzés; szakfelügyelet megszűnése, a végletekig bővített tananyagok, alulfizetett és joggal elégedetlen tanárok, az iskola renoméjának megsemmisülése, a megszerzett tudásukban gyenge, rendszertelen és ijesztően nagy hiányossággal rendelkező érettségizők, funkcionális analfabéták, lebutított gimnáziumok, hiányos tudású egyetemisták, rosszul képzett szakemberek, diplomás munkanélküliek. Mind e mellett a szakmunkás képzés ellehetetlenítése, a téves struktúrájú szakközépiskolák létrejötte, és a növekvő szakemberhiány még komolyabb gonddá növi ki magát.

A mi esetünkben ez a 18 éves lány borzalmas családi körülményből, tragikus gyermekkor után egy vidéki, nagyon gyenge szakközépiskolába jár. Az iskola konkrét, használható szakmát nem ad, és a rendszer hibájából kifolyólag, csak az érettségi megszerzését követve tanulhatna szakmát. Ebben és sok más iskolában, az alulfizetett, méltóságukban gyakran megalázott tanárok belefáradtak a harcba a túlkoros, érzelmi- és értelmi fejlődésükben komoly lemaradással bíró, neveletlen, halmozottan hátrányos diákokkal, ugyanakkor az elsősorban saját hibájukon kívül megcsömörlött, a legtöbb esetben, csonkacsaládban felnövő fiatalok is feladták az értelmetlennek tűnő, kudarcokkal teli kínlódást a teljesíthetetlen tananyaggal, és az őket „megnemértő” tanárokkal vagy épp az alkoholista szülőkkel szemben. A lánynak elképzelése sincs, hogy mit kezdjen az életével, nem kap segítséget senkitől, nincs olyan pozitív minta a családjában, amit követhetne. A példaképek hiánya életének minden más területére is kihatnak. Eltűntek számára azok az eszmék, azok a személyek és viselkedési/szociális normák, azok a kapaszkodók, amik mentén, amelyek hatására és segítségével eredményes, sikeres életet élhetne. Lakóhelyén ingerszegény, kulturálisan sivár környezetben az egyre züllöttebb fiatalok között, egyedül csak a helyi kocsmában tud találkozni kortársaival, hol szinte kézenfekvő módon rossz társaságba keveredik. Értelmetlen csatát vív a gimnáziumi tananyaggal, amit csak felületesen tud elsajátítani. Sikertelenségek közepette át-át bukdácsol az évfolyamok között, s az érettségit is valahogy „összehozza”, ha addig nem adja fel. Mindezt céltalanul, tervek és reális esélyek nélkül, elzárva a világtól, csak sodródva az élet viharában. Korai, nem kívánt terhesség, abortusz, rossz házasság és egy elrontott élet vár rá. A lány nincs ezzel a problémával egyedül.

Él ma Magyarországon egy olyan generáció, kik 16 és 20 év közöttiek, kikről az állam megfeledkezett. Az egyre rosszabb családi viszonyok mellett, az iskolák színvonalának rohamos zuhanása (minden iskolatípusban) és a kilátástalan jövőkép tönkreteszi jövőnk felnőtt generációját. Eredményként ebből a korosztályból egyre több depressziós fiatalt látunk a kórházak pszichiátriáján. Emelkedik köztük a drogfogyasztási ráta, a csellengők száma, a szélsőséges ideológiák iránti fogékonyság (elsősorban az ismerethiányos tudás miatt), a munkanélküliek tömege és az elkövetett erőszakos bűncselekmények. Ezek a fiatalok segítségért kiáltanak, és akinek van füle, az meg is hallja.

  

Dombó Dániel

2012. szeptember 27. 23:43 - Dombó Dániel

A múzsákról

Megihletett pillanataimban, öncélúan leírt gondolataim összegyűjtve itt olvashatóak. Ezek érinthetnek bármilyen témát, lehetnek rövidek és hosszúak, a kritikától a programajánlásig bármi előfordulhat bennük. Egy-egy véleményemmel kapcsolatban vállalom a tévedhetetlenség alól való mentességet, megesik, hogy idővel meg is változtatom azt, de remélem, megsérteni senkit sem fogok!

A múzsák (görögül Muszai (Μουσαι): eredeti jelentése 'hegy') a görög mitológiában a mítoszok megtestesítői, a költészet, a zene, a tánc és a tudományok istennői, az emlékezés és az improvizáció ihletői. A múzsák első lakhelye az Olümposz alatti síkság, Pieria volt, csak később lett a Boiótiai Helikon-hegység, Apollón kultuszának székhelye, utóbb a Parnasszosz-hegy alján Delphoi. Más források szerint vízi nimfák voltak, akik szívesen időztek Helikón és Pieria tiszta forrásai és szép vizű folyói közelében, ezért a múzsák mellett Pieriszeknek is nevezték őket.

Hésziodosz Theogónia című műve alapján a múzsák Zeuszisten és Mnémoszüné, az emlékezés istennőjének leányai voltak. Alkman és Mimnermosz, i. e. 7. századi lírai és elégikus költeményeiben alakjuk ősibb: Uranosz és Gaia gyermekeiként jelennek meg. Pauszaniasz görög történetíró és földrajztudós nézete szerint pedig a múzsáknak két generációja létezett: az első Uranosz és Gaia gyermekei, a második generáció pedig Zeusz és Mnémoszüné lányai. Gaia és Uranosz gyermekeit nem csak múzsáknak, hanem Titanusoknak is nevezték.

350px-Musas.jpg

/forrás: wikipedia/

Múzsák segítsetek, avagy gondolkodjunk, legalább ha nincs jobb dolgunk, vagy amit akartok.