Múzsák segítsetek, avagy gondolkodjunk, legalább ha nincs jobb dolgunk, vagy amit akartok.

2012. november 22. 23:35 - Dombó Dániel

Akció a határon (Írások/3.)

Az ember nem is hinné, milyen könnyedén keveredhet egy akció teljes közepébe. Egy szürke hétköznap ültem a tömött vonaton, épp Bécs felé tartva, kissé álmosan kitekintgetve a vonat ablakán, figyelve a velem szemben ülő német turisták beszélgetését. Nem hallgatóztam, csak épp, hogy egy-egy szót figyeltem meg, amikor első megállónknál, a Kelenföldi pályaudvaron felszállt egy népes afganisztáni család; apuka 3 hasonló korú gyerekkel (8-14 év közöttiek, egy lány és két fiú), egy fiatal kis nővel – gondoltam az édesanyjuk – és egy érdekes hatodik személlyel. Ő egy néger muszlim nő volt, nem illett bele a családba. Azt csak azért tudom, hogy együtt utaztak, mert a magyar jegyellenőrzésnél, a nő a jegye is, a többivel együtt, a férjnél voltak, ezenkívül az összetartozás semmi más jelét nem mutatták.

A vonaton nem volt sok hely, így mindenki külön-külön tudott csak leülni, és angolul is csak a férfi tudott valamennyire. Az első furcsaság, azonkívül, hogy senki senkivel nem beszélt az egész úton – kivéve a kis nőt, aki egyszer odament az egyik fiúhoz –, az a jegyekkel volt. A kalauz megállapította, hogy mind a hat fő jegye egy későbbi vonatra szól. Lévén gyerekek, lévén nem is értették, hogy mi a probléma, és legfőképp, mert a magyar kalauzok sem beszéltek túl jól angolul, egy gyors konzultálás után abban maradtak, hogy hagyják továbbmenni a családot, végül is nagy bűnt nem követtek el. (Itt jegyezném meg, hogy egyszer hasonló helyzetben voltam én is, ezen a vonaton. Engem megbüntettek, a magyar kalauz próbált átvágni, majd leszállított. Kár, hogy tudtam magyarul…)

Utazunk tovább, én harcolok az álmossággal, néha lecsuklik a fejem, amire meg felébredek, majd ismét kezdek elszenderedni, mikor hirtelen, Mosonmagyaróvárnál a férfi feláll, magához veszi laptopjának táskáját, és elmegy. Nem hittem, hogy leszáll, mert se szó, se beszéd hagyott ott mindenkit, és a többieket sem zavarta túlzottan a dolog. Egyszer csak Hegyeshalomhoz érünk. Megjelent egy csapat rendőr, és kérték fura utazóink útlevelét. Az apa sehol. Szegény gyerekek, sajnáltam őket, még azt sem értették, hogy mit jelent az, hogy Passport. Bezzeg szomszédjaim, a német fiatal pár, már kezdték értetlenül elővenni, mire megnyugtattam őket, Magyarország már/még az unió tagja, nekünk nem kell Passport. Visszatérve utazóinkra, igen rossz lehetett, hogy már többen is a vonaton őket nézték, és nyíltan azon gondolkoztak „már megint azokkal az arabokkal van valami gond”. Sajnáltam, főleg a gyerekeket, de ugyanakkor én sem értettem, hogy eddig hogy jöttek útlevél nélkül? Pár kínos perc múlva már a peronon üldögéltek mind a négyen. Négyen, mert az afro hölgytől nem kérték a papírjait, gondolom neki volt is, mert magabiztosan olvasgatott az események közben. A vonat szokatlanul sokat állt. Az utasok kezdtek fészkelődni, ki-kinézegettek az ablakon. A rendőrök a kalauzok segítségével végigfutottak a vonaton, keresték az apát. Hiába. Ami feltűnt, hogy a négy utazónak a szeme sem rebbent, nem próbáltak magyarázkodni – akár a saját nyelvükön – nem játszották meg magukat, mintha erre számítani lehetett volna. Ekkor kezdtem gyanakodni, mert több dolog sem stimmelt, sok volt a hiányos elem. A többi utazó arcán is bizonytalanság ült. Sok minden megfordult bennem, mire a vonat ismét elindult, és átlépte a határt. Mi van, ha ez elterelés, és esetleg bomba van a vonaton. Ez volt a legsötétebb elképzelésem, de nyugtatgattam, magam, hogy a fekete nő még itt van, addig meg csak nem robban. Nagy meglepetésemre egyszer csak a nő, telefonján elkezdett valakivel folyékonyan magyarul beszélgetni. Teljesen elbizonytalanodtam, ha tud magyarul, miért nem segített az ismerősein? Majd megjelent az osztrák kalauz, s a nőnek nem volt jegye. Ám a nő ezt tudta, már euróval a kezében várta a kalauzt, s az első megállónál le is szállt. Na, én ekkor ismét kicsit aggódni kezdtem, de kíváncsiságból, és mert egy ismerősöm várt a Westbahnhofnál, tovább utaztam. Végül nem volt semmi bomba, mindenki épségben megérkezett Bécsbe. Sokat töprengtem az úton ezen az élményemen, de sehogyan sem tudtam a látszólag össze nem egyeztethető eseményekből egy egészet alkotni.

Elmeséltem bécsi barátomnak, aki rögtön megoldotta a kérdést. Említette, hogy jelenleg komoly gond az afgán illegális menekültek ügye, sokan próbálnak bejönni az unió területére. És ekkor megvilágosodtam. A nem túl barátságos arcú férfi, ki egyáltalán nem is hasonlított a gyerekekre egy embercsempész volt. Bizonyára úgy szólt az egyesség, hogy behozza őket Magyarországra, és elkíséri a Bécs felé vezető vonaton, de még Hegyeshalom előtt leszáll, biztos, ami biztos. De volt egy társa is, a fekete nő. Az ő dolga lett volna utazóink továbbszállítása Ausztriában. De mivel lebuktak a határnál, a megállapodás szerint, a nővel semmilyen kontaktust nem teremthettek, és a többi utazó sem sejthette, hogy együtt vannak. De én tudtam, hiszen a nő jegye is a férfinél volt, aki mikor sietve leszállt, véletlenül magával vitte mindet, ezért kellett a nőnek büntetést fizetnie.

Megdöbbentő, hogy egyik pillanatról a másikra belecsöppenhetünk egy ilyen eseménybe. Szinte észre sem lehet venni, és kétlem, hogy sokan lennének, akik megértették, hogy mi is történt velünk az úton. Vajon most hol lehet ez a család, ha egyáltalán ez egy család volt? Most is sajnálom azt a három gyereket, sajnálom, hogy otthontalanokká váltak, hogy ilyen fiatalon, ilyen hányattatott sorsuk van. Talán szüleik sincsenek, talán a család minden pénzét összeadta, hogy ezt a pár gyereket egy jobb világban tudják. Mára minden bizonnyal visszatoloncolták őket. Ha van a családnak pénze, még találkozhatok velük egy Budapest-Bécs vonalán közlekedő vonaton. Hogy mit tennék akkor? Igazából fogalmam sincs. Talán drukkolnék nekik, és remélném, hogy akárhová is mennek, ott jobb lesz nekik, de lehet, hogy saját biztonságomat jobban félteném. Talán kerülném a tekintetüket, és talán elfordulnék tőlük nézve a vonat mellett sebesen futó tájat.

 

Dombó Dániel

Múzsák segítsetek, avagy gondolkodjunk, legalább ha nincs jobb dolgunk, vagy amit akartok.