Múzsák segítsetek, avagy gondolkodjunk, legalább ha nincs jobb dolgunk, vagy amit akartok.

2015. március 29. 19:57 - Dombó Dániel

Egy beteg kor beteg zenéje, avagy Ligeti és a világvége (Írások/2.)

Egy rendkívüli előadás előtt van most a bécsi közönség. Pár nap, és megismerhetik Ligeti György Le Grand Macabre című operáját, pontosabban misztériumjátékát. Rendkívüli programnak ígérkezik, többek között azért is, mert kiváló előadók fogják megjeleníteni Ligeti vízióját egy esetleges világvégéről.

A mű előadásának apropója a maja naptár által megjelölt időpont, mely modern értelmezésben 2012 decemberére teszi az elkövetkezendő apokalipszist. Szerencsénkre a mű végén elbukik a testet öltött halál (Nekrotzar), és mindent megtisztít a gyermeki lélek őszinte szeretete, aminek következtében a világégés is elodázódik. Bár, azt meg kell jegyeznem, hogy a brutális mészárlás, még ha csak színpadi keretek között is, nem marad el.

A mű története talán kevésbé lényeges, nem is lehet oly módon követni a cselekmény menetét, mint azt egy más operánál megszokhattuk. A karakterek többnyire statikus figurák, inkább elbuknak, mint sem fejlődnének. A lényeg és egyben a tanulság, az a hangulat, az az életérzés, ami sajnos a modern korban mindig is jelen volt az emberi lélekben, és most ismét erősödni látszik. Talán az a legijesztőbb, hogy ily könnyedén megértjük, hogy ennyire közelinek érezzük a műben felvetett súlyos problémákat, az embertelen karaktereket. Ligeti mesterien megteremtette zenei és a zenén túli eszközökkel azt a kilátástalan, lelkileg összeomlani kész társadalmat, mely önmaga rohan saját vége felé.

Ennek erős ábrázolásaként például a társas kapcsolatok válságát emeli ki, mely elsősorban szexuális viselkedésünkben is megmutatkozik. Most nem elsősorban a váratlanul megjelenő leszbikus pár (zenei) enyelgését említeném, mely érdekesen izzó légkört teremt a színházban, inkább hangsúlyoznám az őket követő színt, mely egy házaspárról szól, és egyben a férfi-női viselkedésmodell torzulásáról. Életükben a szex, csupán egy kötelező macera, vonjuk le a tanulságot, mikor látjuk, hogy a férj (Astradamors) szinte remeg a félelemtől, mikor felesége ráparancsol, hogy itt az idő az együttlétre, majd kicsivel később mások is közreműködnek ebben a cselekvésben, az érzelmek teljes kizárásával. Szürreálisan obszcén orgia veszi kezdetét. A nő vágya kielégíthetetlen, a férfi pedig inkább halottnak tetteti magát, mintsem egy felnőtt férfihoz méltóan viselkedne. Majd az aktus után a nő az alkoholba menekül, a férfi pedig hódol magányos hobbijának.

Fontos szerep jut a második felvonásban a Janus-arcú politikusoknak is, kik az élethez hasonlóan nagyon különbözőeknek mutatják magukat (Fekete Miniszter, Fehér Miniszter), mégis teljesen hasonlóak. Egyik sem mond semmit, és azt is csak a nép megtévesztésére, saját hatalmuk megtartására. Mind e közben a tehetetlen, kormányzásra teljesen alkalmatlan Gogo herceg nem képes döntéseket hozni, sodródik a két miniszter és a nép akarata között. Pedig a megtévesztett nép vezetőjüktől várná a védelmet, majd ennek hiányában behódolnak a sötétség angyalának, s ekkor elszabadul a pokol.

Óriási színészi játék, szélsőséges énekesi feladatok, gazdag és sokszínű hangszerelés, és számtalan egyéni effektus használata (autódudákon előadott toccata, vadkacsa hang, énekesi hangtorzítások, a hangszerek egyedi megszólaltatása), valamint hihetetlen koncentráció jellemzi az előadást.

dies_illa_froehlicher_weltuntergang_neue_oper_wien20121003200513.jpg

A zenészeken kívül komoly stáb dolgozik a látványon, a díszletektől a világításon át a ruhatervezőkig és a sminkmesterekig. A színpadon minden momentumnak, még a legkisebb szemétdarabnak is fontos, mögöttes jelentése van. Például a sarokban álló almafa, melyen már összesen csak egyetlen egy gyümölcs lóg, az összes többi leszakítva a földön hever, vagy az összetört halottaskocsi csomagtartójában lévő, a végítélet egyik eszközeként használható harsona. A legfontosabb cél mégis a közönség sokkolása, melyet a kitömött állatok, a nyitott tárolóban fekvő, felcímkézett halottak, a részeg hajléktalan, ki a mű elején a Dies irae halotti mise sequentiáját dúdolgatja, a végletekig feszített és egyben nyomasztó zene juttat kifejezésre (pl.: totális atonalitás, poliritmika). Fontos elem, a különböző zenei stílusok keverése a barokktól a romantikus stíluson keresztül az avantgárdig és a popzenéig. Az eredmény egy groteszk, kínosan vicces, szomorúan ijesztő zenei világ, egy önmagát kigúnyoló haláltánc. „Ligeti akusztikai hulladék anyagból, készen talált tárgyakból építkezik, ezeket ágyazza bele sajátosan egyéni stílusába.” (Wikipedia)

A zenei és színészi feladatokból komoly részt vállalt a Wiener Kammerchor 32 tagja, kik például több alkalommal egy Bach korált énekelnek a közönség soraiban ülve, ám azt torzítva orrhangon, tritonusz párhuzamban. Fontos megemlíteni a rendezőt; Carlos Wagnert, ki hihetetlen kreativitással, a legkisebb részletekre is figyelve megrendezte az előadást.   

A nézőnek nem elsősorban felemelő esztétikai élményre kell számítania, de mindenképpen jó szórakozásnak ígérkezik az előadás. Talán több is lesz annál.

komment
Múzsák segítsetek, avagy gondolkodjunk, legalább ha nincs jobb dolgunk, vagy amit akartok.
süti beállítások módosítása