Múzsák segítsetek, avagy gondolkodjunk, legalább ha nincs jobb dolgunk, vagy amit akartok.

2017. szeptember 19. 17:50 - Dombó Dániel

„ (…) A cél voltképp mi is? (Ìrások/17.)

A cél megszűnte a dicső csatának,

A cél halál, az élet küzdelem,

S az ember célja e küzdés maga.”

/Madách Imre: Az ember tragédiája, 13. szín/

Ezzel a gondolatmaggal indítanám el azon eszmefuttatást, mely a Hamleti örök kérdéstől, mint a létezés és nemlétezés közötti minőségi különbségtől a létezésből fakadó örök küzdésen át egészen a tér-idő nagy kérdéséig fog vezetni.

Rögtön az elején fel kell hívnom a figyelmet, hogy a nézőpontot egy adott kérdés megtárgyalásakor rugalmasan kívánom kezelni. Tudnunk kell egy-egy állítást mindig több aspektusból is egyszerre megfigyelnünk. Nem túl mélyenszántóan, de hasonlítsuk most ezt egy rovar életéhez, aki egy nagyváros parkjában él. Mondjuk egy hangyáéhoz. Ez a hangya él napról napra, mit sem sejtve a relativitáselméletről, a kvantumfizikáról, az exobolygókról, a szingularitás problematikájáról vagy a saját maga genetikai felépítéséről. De nem ismeri a szociológiát sem, ami alapján saját helyzetét tudná kérdések felvetésével vizsgálni. Mindent csupán ösztönösen tesz, és boldog. Nem jár a boly pszichológusához, nem akar megfelelni a divat elvárásainak, és valószínűleg nem tekinti munkáját nehéz tehernek sem.

Egyik nap megérez egy ismert, de még nehezen azonosítható illatot, és rögtön odasiet. Talál nem messze a boly egyik kijáratától egy zsíros papírba csomagolt, viszonylag nagydarab hamburger maradékot. Hangyánkban azonnal bekapcsol a jó öreg reflex, és elkezdi felaprítani a talált zsákmányt, és behordani a fészekbe. Hasonlóan tesz így ezzel 358 társa is. Egyszer csak emelkedni kezd a hamburger vele és társaival együtt, majd sötét lesz, majd ismét világos, és már egy szeméttelepen találja magát. Nem esik pánikba. Első dolga keresni egy új bolyt, majd folytatni eddigi munkáját, egészen addig, míg tart életének ciklusa. Ha tudná, hogy ez a hamburger egy multi vállalat egészségtelen terméke, vajon így tenne? Ha tudná, hogy a parkban tilos szemetelni, mert az embernek az ökológiai lábnyoma így is pusztító, akkor is örülne ennek a hamburgernek? Vajon tudja-e, hogy mi az, hogy ember? Bármit képes-e érzékelni a globális világból, ami körülveszi? Fel kell-e tenni valójában ezeket a kérdéseket? Azt kell megértenünk, hogy nincs is rá szüksége. Persze ezzel nem arra célzok, hogy a Hubble teleszkóp és a mélyűr vizsgálata pénzkidobás. Nem azt mondom, hogy ne kutassunk a létezésünk értelme után, csak ne várjuk a válaszokat. Mindig többet és többet fogunk megtudni, és ezzel együtt egyre több és több kérdésünk is lesz. Körülbelül annyira fogjuk megismerni a világot, mint a hangya, aki életében másodszor érzi meg a hamburger illatát, és ekkor azonnal felfogja, hogy ennivalóról van szó. Az ember is, mint minden élőlény, alkalmazkodik a környezetéhez, és szellemi látóterének folyamatos bővítésével kíváncsiságának telhetetlenségével teljesíti be létezése értelmét. Ez motiválja, ez hajtja előre Àdám és Èvaként, Hamletként vagy Faust bőrébe bújva.

Első állításom: Mi magunk vagyunk az időutazók, illetve az idő által meghatározott valóság, amiben létezünk, egyszerre véges és végtelen.

Második állításom: Létezik az idő és tér által meghatározott létezés, és az ezen tényezők nélküli létezés is.  

Einstein előtt mélyen meghajolva (mint az egyik legokosabb hangya), el kell fogadnunk, hogy e világmindenség alapvető meghatározója a tér és az idő. A térben vannak a testek, a tér hajlítható, a tér minden kiterjedésnek felülete. Az idő pedig a tér vérkeringése, ami a térrel született egy időben (ez már majdnem anakronizmus), és bizony egyszer véget is ér, ez nem kérdés. Mi emberek, a tudásunk és hitvilágunk által minden porcikánkkal függünk e két tényezőtől, mint minden más is ebben a létezésben. Bizony lehetetlennek tűnik nem ebből a nézőpontból szemlélni egy-egy kérdést. Pedig, ez az egy vihet minket kicsit közelebb, az amúgy felfoghatatlanhoz. Mert, hogy is tudnánk megérteni, milyen módon kellene azt megfogalmaznunk, amit felfogni sem tudunk? Olyan kérdésekre keressük a válaszokat, amiket fel sem tudunk tenni, vagy csak gyermeki egyszerűséggel: Van-e Isten? Mi értelme az életünknek? Van-e túlvilág? Ezek a kérdések óvodáskorunkban már megfogalmazódnak bennünk, és halálunk pillanatában is még mindig ezt rágjuk, mint egy agyonrágott, már régen ízét vesztett rágógumit, de mégsem kerülünk közelebb a válaszokhoz. Ugyanakkor, ez a pár egyszerű kérdés határozza meg egész életünket, társadalmunk fundamentumát. Ezek kapcsán robbannak ki háborúk, vagy éppen alakulnak ki konszenzuson alapuló társadalmak. Ez ihleti meg a művészeket, és ösztönöz minket még az utódnemzésre is.

Ahogy említettem, szinte mindig a helyes válasz több nézőpontból, többféle is lehet, és így alkotnak a valósághoz képest a legvalóságosabb képet. Kérdések és további kérdések özöne, depresszió az elmúlástól (értsd: félelem az időben létezés végétől), rettegés a magánytól jellemzi. Helyezzük át magunkat egy olyan létezésbe, ahol nincs idő, nincs tér, és semmilyen más létezéssel kapcsolatos hatás. Tekintsük ezt a „nullponti létezésnek”.

Ebben a valóságban vegyünk kezünkbe egy harminc centis vonalzót. Ha elkezdjük a rajtalévő rovátkákat nullától harmincig nyomon követni, egyszer csak véget fog érni, de a vonalzó maga ettől nem fog megszűnni. A rovátkák továbbra is ott lesznek, és ha ránézünk a vonalzóra, láthatjuk az egészet egyszerre is. Ha egy ilyen tér- és időmentes állapotban vizsgáljuk a mi univerzumunkat is, akkor ugyanezt mondhatjuk el. Egyszerre véges is, és végtelen is. Van eleje, és van vége, ahogy benne mindennek és mindenkinek. A benne élők mind időutazók, hiszen telik velük az idő, egyszerre mozognak az idővel, ami sorsukként megpecsételi ezen világbeli létezésük hosszát, minden mozzanatát. Mind ez egy időmentes nézőpontból nem tűnik drámainak, hiszen ott minden idő egyszerre látható, nem mozgó, tehát el nem múló.

Harmadik állításom: A szellem képes létezések között vándorolni.

Ha az időt létezésünk alapvető meghatározójának vesszük (hasonlóan a térhez), akkor tételezzük fel, hogy egy másik formában létezhetünk idő, és tér nélkül is (nullponti létezés), csupán, ezt nem tudjuk megérteni, hiszen jelenleg térben és időben létezünk. Keressük meg azon állapotokat, amikor nem vagyunk, vagy legalábbis kevésbé vagyunk az idő által meghatározott létállapotban. Ilyen a halál. Bár örök talány marad ez is, vajon mi történik ekkor velünk, de az biztos, hogy tovább nem hat ránk az idő. Ha úgy tetszik, megszakítjuk az időutazásunkat. A teljesség kedvéért fogantatásunk eljött is az időn kívül vagyunk (ez az állítás is feltételez valamiféle a tértől független szubsztanciát; lelket, szellemet), de most ez sem segít sokat. Ha a szellem alapvetően szabad, még akkor is, ha jelenleg az időben utazik is, akkor szoros összefüggésben kell lennie az aggyal. E gondolat mentén agyi működésünk szabályozhatja az időbezártságunkat, valamilyen szinten kontrolálja azt. A szellem szabad vándorlásának blokkolása valahol ebben található. Nem véletlen, hogy nem használjuk, csupán agyunk kisebb hányadát. Valamiért pozíciónk ebbe a világba így tud rögzülni. Talán más bolygókon, valamilyen felsőbbrendű lények már megtanulták használni agyuk (vagy valami hasonló szervük) nagyobb részét, ezzel biztosítva a szabad átjárást a létezések között. Az emberiség rövidke élete során bezárva a hús és a vér börtönébe, nem tudta ezt még elérni. (Talán egy két guru kivételével.)

Visszatérve agyműködésünkhöz, és így a negyedik állítást is megfogalmazva: szellemünk képes az időből kilépni, az időt megállítani, vagy épp befolyásolni annak sebességét.

A születés és halál vizsgálati szempontból sajnos nem a legjobb állapot. A kóma beállta már közelít hozzá, de amit minden nap átél minden ember, kisebb rizikóval, az az álom állapot. Pontosan még biológiai funkcióját sem értjük, csak azt tudjuk, hogy bár az agy közben nagy teljesítményen pörög, a testnek szüksége van a kikapcsolásra. Milyen érdekes. A fizikai létezésünkhöz, a térbeli létezésünkhöz elengedhetetlen egy rendszeres eszméletlen állapot elérése. Minden nap minimum 6 órára ki kell kapcsolnunk, el kell hagynunk ezt a létezést, és különböző képzetekbe kell vándorolnunk. Nem állítom, hogy ez már egy másik létezésbe való átlépést jelentene, de megérzésem valami hasonlót mondat velem. Egy biztos: álmunkban elveszítjük az idő, de sokszor még a tér érzékelését is. Agyműködésünk határozza meg az álomállapot különböző mélységeit, a fejünkben lejátszódó események tempóját. Lehetséges lehet, hogy ha nem is minden alkalommal, de álmodva képesek vagyunk átlépni az időn és a téren kívüli létezésbe, majd ébredéssel, az agyunk horgonyként biztosítja a visszatérést. A kóma állapotával pont az a baj, hogy ez a horgony vész el, és a visszatérésért felelős kötél vékonyodik el. Hasonló lehet a halál közeli élmény is. Testelhagyás, fények. Ha tényleg lejátszódik életünk filmje előttünk, akkor azt minek neveznénk, mint sem az időtől való függetlenedésnek? Kilépve testünkből, kívülről szemléljük magunkat, az életünket. Lebutítva jelentheti ez azt is, hogy van élet a halál után, van Isteni akarat, sors és esély. De ez csak egyfajta vigasztalás a múlandóságunk felett. Èlet és halál valószínűleg csak a mi, idő és tér által definiált létformánkban értelmezhető, illetve ezzel e két fogalommal próbáljuk értelmezni az értelmezhetetlent. Ahogy a hangyának sincs szüksége tudni létezése célját, úgy nekünk sem. Egy örök és egyben elérhetetlen cél marad, időbe és térbe zárva: megérteni az időn és téren kívüli létezést. Ez küzdelmet jelent. A testbezárt szellem harcát, mely örökös vágyódással tekint az ég felé, keresi és kutatja sorsát, harcol a mindennapok értelméért.   

Ötödik állításom: Ha létezik olyan világ, amit a tér és az idő határoz meg, és létezik ennek ellentettje is, akkor létezik olyan világ is, ahol csak a tér van.

Hatodik állításom: Az élet az időből született, az idő az élettel indult, az élet maga az idő.

Ez elsőre könnyen igazolható. Minden olyan létező, ami nem él, az csak a térben létezik. Tehát ezzel azt is állítom, hogy az élet alapvető alkotója, vagy velejárója az idő ténye. Az élet pedig nem más, mint a genomunk, a DNS-be kódolt funkciósorozat (a növényektől az emberig). Véleményem szerint, vagy a DNS-ben, vagy szorosan ahhoz kapcsolva találhatjuk meg az időre vonatkozó válaszainkat is, hiszen minden, ami él egyszer megszületik, kivirágzik, majd elsorvad, és elenyészik. Mikor ideje lejár, kilép az idő dimenziójából, befejezi a rá kiszabott időperiódust.

De most ismét változtassunk nézőpontot! Emberként tekintünk a világmindenségben lezajló eseményekre: napkitörés, meteor becsapódás, egy nap élete és kihunyása. Nem csak a Földi életünk során, de globálisan is mindig az időre hivatkozunk; idővel minden csillag kialszik. Akkor, amikor nem lesz már emberiség, akkor ki fogja meghatározni az időt? Tegyük fel, nem lesz egy élőlény sem az univerzumban, akkor lesz-e idő?

A tárgyak (értsd a ceruzámtól a csillagokig) is változnak (korrózió, oxidáció, ár-apály, a fent említett meteor becsapódás, szupernóva stb.) de nem az idő van rájuk hatással. Az időbeli minőségi változásukat, csak mi tudjuk megfigyelni, a mi létformánkból, mert csak mi tudjuk az időt is és a teret is egyszerre érzékelni. A tárgyak viszont sem érzékelni nem tudják, sem hatással sincs rájuk az idő. Minden folyamat, ami végbemegy egy tárggyal kapcsolatban, az fizikai illetve kémiai reakciók sorozata. Elméleti síkon, ha hirtelen megállna az idő, akkor tárgyakká változnánk mi is. Szobrok lennénk egy bolygón (érstd: kilépve az időből, tehát halottak). De a tér nem állna le, így szépen lassan tetemeink elkopnának, elenyésznének, egy széllökéstől eldőlnénk, elsüllyednénk a földben, kiszárítana a nap, szétporladnánk.

Ki tudja, hányszor történik hasonló kisebb időbeli kilengés, akár gyorsulás akár lassulás, amit képtelenek vagyunk érzékelni. Nem biztos, hogy az idő egy szabályosan haladó folyamat. Az, amit mi készülékekkel mérünk, arról mi magunk is tudjuk, hogy csak egy esetlen és önző megoldás, egy abszolút szubjektív módja annak, hogy értelmes módon körbe tudjuk határolni magunkat, létezésünknek valami kézzelfogható nyomát adjuk. A legegyszerűbb ellenpélda, hogy az ember számára más bolygókon máshogy telik az idő a Földéhez képest, hiszen függ a tér valóságra gyakorolt hatásaitól. De ugyanakkor a Föld és a másik bolygó létezése nem függ az időtől, csak azon hatások hatnak rájuk, amik a térből születtek, ilyen például a sebesség és a gravitáció.

Ha együtt van jelen a létezés különböző formája, mint a „csak tér” és a „tér és idő kontinuum”, akkor felmerülhet gondolatmenetem végéhez érve a kérdés, hogy a „tér és idő nélküli létezés, azaz nullponti létezés” is megtalálható-e körülöttünk, kapcsolódunk-e hozzá valamilyen mértékben, vagy csak a halálunkkor lépünk-e be/vissza ebbe a „kezdő” állapotba? Ha ebben a Nirvánában megjelenünk, akkor milyen formában? Van-e továbbra is öntudatunk, vagy egy „össztudatnak” leszünk-e a része? Megmaradnak-e az emlékeink? Kapcsolatba tudunk-e lépni másokkal? Látjuk-e a múltat és a jövőt egyszerre? Megismerhetjük-e a nagy kérdésekre a válaszokat? Továbbá léteznek-e más hasonlóan meghatározható erők (negyedik, ötödik dimenzió) alapján működő valóságok?

Szerintem semmi sem kizárt, bár bizonyára az előbb feltett kérdések sem relevánsak egy időn és téren kívüli világban. A legnehezebb feladat számunkra, hogy megnyíljunk ezen állítások előtt, és rugalmasan tekintsünk a térre és főként az időre.  

Múzsák segítsetek, avagy gondolkodjunk, legalább ha nincs jobb dolgunk, vagy amit akartok.