Pénteken emlékeztünk meg a Shoah 75. évfordulójáról. A kérdés – mely bennem megfogalmazódott – nem az, hogy vajon a ma generációjának mi az üzenet, hogy azoknak, kik szerencséjükre nem élték meg ezt a kort, miként lehet ezt elmesélni, hanem az, hogy egyáltalán, ennyi borzalom és embertelenség után, hogy volt képes ez a világ továbblépni?

A civilizációnk, hogy tudta megtenni, hogy felkelt a háború után, megrázta magát, és életösztönétől hajtva elsétált az időben. Ez nem csupán zsidó kérdés. A holokauszt és minden más borzalom mit átéltünk, olyan erős bélyeget nyomott az emberiségre, amit még a mai napik is érezni. Magunkban hordjuk mi is, kik nem láttuk. Köztünk mozognak szellemként a meggyötört árnyak, és hallani a sötét kor sikolyát. Csak magunkba kell néznünk lecsendesítve azt a sok zajt, ami nap, mint nap mérhetetlenül zúdul ránk a világból. Sok ezer értéktelen, lényegtelen, félrevezető szemét. Eltömítve érzékeinket, hályogot növesztve nem vesszük észre, hogy olyan törést követtünk el létezésünk menetében, mit lehetetlen jóvátenni. Megbuktunk a vizsgán, és nincs javításra lehetőség. Most az egész almafát téptük ki tövestül, embertelen emberek lettünk. Jelentés nélküli, céltalan, elveszett létformák. Ma sem kell sok, hogy egymásnak farkasává váljunk. Az antiszemitizmus mindenhol és mindenkiben jelen van. Vírusként terjed, és hordozóvá tesz bárkit. Óriási bűnnek tartom ennek az érzésnek a tudatos gerjesztését. Ez a teher, melyet magunkban hordunk, végtelen veszélyeket jelent. Az igazi válság bennünk zajlik, a világ csak leképezi azt, reagál rá. Megrekedtünk.    

Szembe kell néznünk ezzel, mert van még jó is e világban. Talán csak egy apró lélekrezdülés hiányzik. 

D.D.