Hol is kezdjem? Talán az igazság keresésénél. Induljunk ki abból az állításból, hogy nincs jó és gonosz, hogy az erkölcs, morál csupán a hatalom egy eszköze, mely célja befolyásolni, elhomályosítani a tisztánlátásunkat, mert sorsunknak sosem lehetünk kovácsai. Ha megkínálnának két különböző színű pirulával: ébredés/örök álom, Te melyiket választanád? Akarnál-e szembesülni a valósággal, melynek az igazi drámája, hogy egy porszem vagy egy nagy gépezetben? Vagy maradnál inkább megszokott kis életednél, a hétköznapi gondjaiddal, az apró sikereid társaságában, örök és elérhetetlen céljaid bűvkörében? A helyzet az, hogy nem létezik ilyen pirula, csak a filmekben. A legtöbb, amire képesek lehetünk, hogy belátjuk, tehetetlenül le vagyunk kötözve a születésünkkel meghatározott béklyókkal, amikből nincs szabadulás. Csak sodródhatunk. Ha valaki nagy ritkán minden erejét összeszedve ki tud lépni abból a közegből, amibe beleszületett, tegyük fel világsztár vagy egy ország elnöke lesz, még ő sem képes változtatni a világ dolgain. Ha betekintést szeretnénk tenni, ha belekukkantanánk a jövőnk lehetséges alakulásába, elég ha keressük a folytonosságokat, a törvényszerűségeket, események láncolatát, melyek rendre mindig megismétlődnek. Az igazság mindig rejtve lesz, de jelentős nyomokat hagy maga után, amiből sok minden megjósolható.

A hatalomról

Nem vagyok az összeesküvés elméletek nagy híve, de az biztos, hogy akik ilyenekkel rukkolnak elő, azok azt érzik a világból, hogy életünket nem pont azon erők alakítják, amiket ismerni vélünk, amikről tanítottak minket az iskolában, hanem valami egészen más. Shakespeare-t is idézhetnénk a színház és a világ kapcsolatának összevetése során. Ha egy jelentéktelennek látszó sajtóhírre gondolunk, ami a napi politikából kiszűrődik, azt egészen biztosan tudhatjuk, hogy a tényeknek ez már csak egy végső, kozmetikázott formája, melynek a valósághoz csupán csak érintőlegesen van köze. Most gondoljunk bele, az igazán nagy események esetében, a valóság hányadrészét tudhatja meg egy „halandó”? Talán nem is kell mindent ismerni, talán tényleg boldognak mondhatnak minket tudatlanokat, mert a világ bűnének valódi súlya alatt mind összeroppannánk. Talán elegendő, ha morzsákat vetnek elénk, amiken csámcsoghatunk, és jóízűen gyűlölködhetünk felebarátunk vagy éppen szomszédunk iránt. 

A világon az érdek mindig felülír minden törvényt, szabályt. Ha az érdek úgy kívánná, akkor az Iszlám Államot se perc alatt letörölné bármelyik katonailag fejlett ország, különösebb összefogás nélkül, ebben biztos vagyok. Hogy lehet, hogy a képzetlen, elvileg kőkori állapotok között a terroristák a legpontosabb műholdas felderítés alapján pontosan tudják, hova és mikor célozzanak a valahonnan beszerzett rakétáikkal?  Honnan a felszerelés, és a hozzáférés? Miért folyik továbbra is az olajkereskedelem ezekkel a megszállt területekkel? De hasonló példával élve megkérdezhetjük, hogy a második világháborúban, miért nem bombázták a szövetségesek a haláltáborokba vezető vasúti síneket? Csak egy találat bárhol a vasúti vonalon, és ezrek menekültek volna meg. Miért működhetett az utolsó percekig a szégyenteljes emberiség ezen gépiesített pokla?  

Ha bárhol meg van írva a sors, akkor azt csakis génjeinkben találhatjuk. A mesebeli hitt rendszereinket bár nehezen, de kinőve, fel kell végre ismernünk, hogy minden, amit és ahogyan teszünk, belénk van kódolva. Ezt érthetjük a nagy eseményekre, társadalmi áramlatokra is vonatkoztatva. Ez egyfajta szociológiai Darwinizmus, ami minden emberi civilizációban kialakul, kifejlődik, majd hanyatlani kényszeríti önmagát. Törvényszerűségekből áll, kényszerhelyzeteket szül, csapdába kergeti saját magát. A megoldás végső eszközének pedig mindig a háború bizonyul célszerű alternatívának. Boldogan hiszünk olyan fogalmaknak, mint demokrácia, liberalizmus, és önérzetesen elvetjük a diktatúra, elnyomás gondolatát. Természetesen ez így jól is lenne, ha valódi értelmében megvalósulna a demokrácia, mindenki egyenlő lenne, minden ingyen lenne, mindenki boldog és felhőtlen életet élhetne. Tegyük fel, ez megvalósulhat egy olyan bolygón, egy olyan civilizáció esetében, ahol genetikai szinten is kódolva van a szellem és a lélek olyan önzetlen, és homogén egysége, ami teljességgel kizárja az én központú gondolkodást. Ezt egy szuper kommunizmusnak is hívhatnánk, ami a Földön sohasem fog megvalósulni. Biztos vagyok benne, hogy ehhez az akarat és a szeretet kevés. Nem elég mentálisan, fiziológiailag is változnunk kéne. Az egész életformánknak, igényeinknek gyökeres átalakuláson kéne végbemenniük. Szükség lenne hozzá egy központi „isteni” szuper tudatra, egy felsőbbrendű esszenciális motivációra, ami vezérelné minden tettünket. Gyakorlatilag kétféle létezés típust tudnék ez alapján elképzelni: egy hangyakolóniáét vagy valamilyen transzcendentális fénylény populációét. Visszatérve a realitáshoz, az emberré válás óta egyetlen egy eszköz bizonyult a legmegfelelőbbnek ahhoz, hogy fent tudjuk tartani nemzettségünket, társadalmunkat, fajunkat. Ez a hatalom és az elnyomás.

Törvényszerű, hogy minden közösségben érdekek fognak egymásnak feszülni, miközben tömegek számára kell fenntartani az átlagos életszínvonalat, és ezzel együtt egy középszerű, de reménykedő közhangulatot biztosítani. (koronként változhatnak ezen eszközök, manapság a közgyógyellátás, életpályamodell, családtervezés, nyugdíj, szavazati jog, kis kert, autó, az internet „szabadsága” stb. a legjobb példák) Mind e közben a nagyhatalmi erők folyamatosan saját érdekeiket kell, hogy érvényesítsék, mert a hatalom még több hatalmat akar, így működik, így tudja fenntartani a rendszert. Ha nem így lenne, és teoretikusan tegyük fel, lenne egy pont, ahol megelégedne a megszerzett hatalmának méretével, akkor már nem számítana többet hatalomnak. Ez önellentmondás lenne, mint nullával osztani. Egyedül a hatalom létezik, és a hatalomnak az akarása. Ez tartja működésben világunkat, szükségünk van rá. Gondoljunk vissza ismét a biológiára! Minden élő szervezet arra törekszik, hogy a lehető legtöbbet biztosítsa önmagának a létfenntartásához, a reprodukcióhoz, a fajfenntartáshoz. Ez elemi éltető ösztön, mely mindenben és mindenkiben megtalálható. Egy cserje tápanyagért és fényért harcol az erdőben, a virágok a beporzó rovarok kegyét keresik harsány színeikkel. Az embernek viszont ki kell elégítenie az egóját, mely minden életösztönnél súlyosabban nehézkedik rá, és elbódítja a jellemét. Ez az igazi ellenség, mert csak is rossz tanácsokkal tud élni. Ez ősi ösztön, Káin óta ismerjük, belénk ivódott, és ki nem törölhető. Feltehetjük a kérdést, hogy vonható-e valódi párhuzam a cserje életösztöne, és az ego kiterjedésének vágya között? Vajon valóban jelent-e olyan szükségletet számunkra az ego kielégítése, mint egy kis növény számára a napfény? Képesek lehetünk-e valaha is nemet mondani az egonak? Tudnák-e nélküle élni? 

Kényszerhelyzet akkor születik egy populáción belül, amikor a felhalmozódott elégedetlenségeket már nem képes a kormányzó erő megoldani, és kénytelen azt az általános stabilitás kedvéért olyan eszközökkel enyhíteni vagy megrendszabályozni, mely a probléma forrását látszólag enyhíti, de igazából csak elodázni tudja, és rendre további érdeksérelmeket szül.

A csapdahelyzet akkor lesz, amikor összeroppan a rendszert fenntartó pillérek valamelyike. Például ez egy gazdasági (világ)válságban mutatkozhat meg, tömeges elbocsátásokban, gazdasági megszorításokban, terrorcselekményekben, területi annektálásban, tüntetésekben, sztrájkokban, tömeges menekültàradatban. Ha idáig fajulnak a dolgok, akkor már mindenképpen a szakadék szélére kerültünk. Ha nem tudunk kikászálódni ebből a társadalmi csapdahelyzetből, akkor egy humanitárius katasztrófának nézünk elébe, amit a végjáték követ. Ennek a fázisnak is megvan a saját láncreakciószerű forgatókönyve, melynek legfontosabb tulajdonsága, hogy nem lehet leállítani, és a végén a totális pusztulás vár ránk. Talán ez is a hatalmasok célja: a kevesek érdekében a sokaság halála. Mint egy szüret: vetés, növekedés, érlelés, majd begyűjtés, és visszametszés.